A sajtó az elmúlt években viszonylag jól naplózta azt a vergődést, amivel néhány hipszter hívő próbálta megteremteni Magyarországon a keresztény bulikultúrát. „Szükség van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és iPod-ot használó szentekre.” Ezt a Cross Sound fesztivál szervezői mondták a pápát idézve, aztán végül nem kólával, hanem egy kis töménnyel kínálták a keresztény ifjúságot. Valamiért az az érzésem, hogy ennek a bulikultúra teremtő vergődésnek egy újabb kísérletével állunk szemben, mindenesetre a szervező- és célcsoportban találni átfedéseket. Ebbe a meglehetősen kisegyházias társaságba vonult vissza Gáspár, Orbán Viktor visszavonult labdarúgó gyermeke.

Gáspár láthatóan nem találja a helyét a NER-ben. Nem úgy, mint nővére Ráhel, aki nem jön zavarba egy páholyban, ahol semmi keresnivalója; csodálatos, hetedhét országra szóló lakodalmat szervez; és megkezdi egyetemi oktatói karrierjét. Tulajdonképpen igaz, hogy a saját lábukon állnak a férjével, hiszen egyáltalán nem kell bíztatgatni őket, hogy a nekik járó privilégiumokat elvegyék. Ebben teljesen önállók. Gáspár nem ilyen tökös. Az első bulvárhírre visszavonulót fújt. Most mielőtt még elsírná magát, hogy megint vele foglalkozik a média, gyorsan hadd írjam le, hogy ő és a szervezők is számíthattak erre, amikor kitalálták, hogy áldásbékesség Orbán Gáspár beköszön. Sőt, ezt vagy szándékosan csinálták, vagy nagyon nincsenek tisztában az egyházak helyzetével Magyarországon.

Miért gáz, hogy áldásbékesség Gáspár kisegyházi közegben nyomul? Önmagáben nem gáz. Kontextusban gáz. Mert annak, hogy ez a videó megszülethetett, az áll a hátterében, hogy ezeknek a jobbára evangéliumi kisegyházaknak egyáltalán nem világos, hogy mi történt velük az elmúlt években. Nem hogy ellenállást, de még csak érdeklődést sem tanúsítottak a törvénybe iktatott hátrányos megkülönböztetéssel, diszkriminációval kapcsolatban. Ez morálisan legalább annyira nulla, mint ahogyan a nagyobb egyházak minden gond nélkül elfogadták a privilégiumokat.

Orbán Gáspár a Felház rendezvényein olyan emberek között van, akiket a Fidesz-KDNP egyházpolitikájával lenéz és megaláz. A probléma ott van, hogy ez nem válik világossá, sőt Orbán fiának megjelenésével még inkább ellepleződik. De miért nem válik világossá?
1) mert él az a tévképzet, hogy Magyarországnak hívő miniszterelnöke van;
2) mert ezek az evangéliumi kisegyházak feladták protestáns örökségüket, és a hatalomnak való engedelmeskedés jegyében bármit hajlandók elszenvedni, amit a törvény nevében tesznek velük;
3) mert ezek a kisegyházak folyamatosan gesztusokat tesznek a kormánynak biztosítva azt arról, hogy nem éreznek semmiféle igazságtalanságot;
4) mert elképzelhetetlen bármiféle politikai vagy közéleti vonatkozású kiállás fajsúlyos kérdésekben e kisegyházak részéről, ugyanis hívő ember nem politizál;
5) mert nem akarják észrevenni, hogy a kormánypártok politikájukban csak felhasználják a keresztény jelszavakat;
6) mert megelégesznek a látszattal, és elfogadják, hogy valaki már attól keresztény, ha a viselkedése külső kényszer hatására hasonlóvá válik;
7) és mert fogalmuk sincs arról, hogy az állam és egyház szétválasztása, a vallásoktól semleges törvényhozás azért fontos, mert olyan közeget teremt, amiben mindenki szabadon eldöntheti, hogy milyen értékrendet választ, és ha a keresztény értékrendnek megfelelő döntéseket hoz, azt nem törvényi előírásra, hanem valódi belső meggyőződésből teszi.

Ilyenek.

Magyarul az elvek, a hűség és az őszinteség hiányzik. Az a kiforratlan és átgondolatlan, rendkívül káros, valójában nem is megfogalmazott nézet a társadalomról, ami a kisegyházakat jellemzi, azt eredményezi, hogy fel sem veszik, ha a kereszténységből politikai kurzust csinálnak, sőt, még asszisztálnak is hozzá. Orbán Gáspár feltűnése lehetőséget jelenthetne, hogy ez a probléma világosabban a felszínre kerüljön. Lehet úgy is kereszténynek lenni, hogy az ember elnézi annak ideológiaként való felhasználását. De valahogy egyértelművé kellene váljon, hogy a kereszténység őszinte hit szeretne lenni, vagy eszköz a hatalom birtokosainak kezében. Ám a kereszténység nem tud döntést hozni. Azok az emberek tudnak döntést hozni, akik kereszténynek tartják magukat. Szemmel látható, hogy ezek az áldott jó hipszterek bulikultúra teremtő buzgalmukban nem tudják meghozni ezt a döntést, sőt a problémát sem értik. Hogyan is értenék? Hiszen azok a feketeöltönyös unalmas arcok, akiktől az újdonsült keresztény bulikultúrába menekülnek csak arra a csalódásra készítették fel őket, ami most magukra ölteti velük a legújabb designer ruhadarabokat, és szüzesség gyűrűjükkel az ujjukon elviszi őket csajozni.

Ezt az írást érdemes összeolvasni a Gondolatok a tétovázó kisegyházakról című bejegyzéssel.

Kezd K.I. olvasónaplóvá válni a blogom... Ma kinyitottam a Végső kocsmát: "Kafkával álmodtam." K.I.-vel álmodtam. Adott egy papírt. Bélyegre hasonlított, de nagyobb volt, és azt hiszem, piros. Vagy inkább vörös. Mint a vér. Megkaptam a telefonszámát is. Sose beszéltünk utána. Te bezzeg telefonon beszéltél Kafkával! Tényleg érdekes kérdés, hogy az apád volt-e. Most először tegezlek. Nem emlékszem, hogy tegeződtünk-e. A számodra sem emlékszem. A vérvörös papirost a nadrágom feltűrt szárába tettem. Azóta úgy járok. Sokat nevettél. Tetszett, hogy oda tettem. Hazasiettem az egyik könyvedért. Nem tudom, mi volt a célom vele. Kerestelek. Te valami operaelőadáson voltál. Elmondtam volna egy történetet. Az operaénekesről, akinek nem tetszett, amit a német egészségügyről mondtál az egyik interjúdban. Ő is Németországban élt. Megvette a Végsőt. Igen. Ez az utolsó kocsma lesz számára. Hamarosan meghal. Leépül, és elpusztul. De a könyvedet olvassa. Ahogy én is. Ha emlékeznék a számodra, felhívnálak. Elmondanám a német operaénekes történetét. Tetszene. Talán még álmodunk majd. Mindketten. Nagy, vigasztaló álmot - ahogy írtad is. Nem. Ez nem halványabb tükörképe lenne a régi nagy álmoknak... Talán egyszer. Megírom a K.I. dossziét. Kant és a szerelem is benne lesz. Sajnálom, de ezt a két betűt nem tudtad kisajátítani. Tetszik, ahogy írsz. Biztosan írsz még. Talán annyi van még hátra, hogy a "kutya" szót hihetetlen megvetéssel te is kimondd! Persze, nem akarom eldönteni. Minden szót tudsz. De én is sok szavadat tudom. Egyre többet. Dossziéba fogom írni. Szóval. Így állunk álmokkal. A szárnyashangyák a betűvel kirakott kijelzőn. A gondolatok cigány muzsika. A szárnyashangyák táncoló betűk. Jász Attila, amikor kinyitja Nietzshe kötetét. Szeretem az irodalmat. Ez az igazság. Hagyjuk, mi az igazság! Álmokról beszélünk. Apád Kafka képében, vagy Kafka apád képében? Érdekes kérdés. Te kinek a képe vagy? Valahol egy cigány játszik egy hegedűn. Sokakat elbűvöl. Elaltat. Álomba ringat. Álomszerűen rendezném be a világot. Az lenne, amit álmodsz. És alkut kötnénk. Néha az, amit én álmodok. Szomorúan szólna egy hegedű, és az emberek vidáman fecsegnének. Kifaggatnálak arról a pillanatról, amikor megértetted a számodra adott világegyetem titkát. Vagy arról, amikor a focipályát kerested. És Borowskinál megtaláltad. Végig zene szólna. Olyan lenne, mintha egyedül lennék. Mint egy régi, nagy álom. Olyan lenne. K.I.-vel álmodtam. Adott egy papírt. Bélyegre hasonlított. A nadrágom feltűrt szárába tettem. Tetszett neki, hogy odatettem. Sokat nevetett. Erre emlékezni fogok: ahogy hangosan felnevetett.

Ruff Tibor: Az Újszövetség és a Tóra
Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2009. p. 478

Ruff Tibor az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Vallástudományi Doktori Iskolájában készítette doktori disszertációját, amely aztán könyv formában jelent meg. A szerző a Hit Gyülekezete lelkésze, a gyülekezet teológiai akadémiájának tanára. Konzulense, Rugási Gyula ugyanitt munkatársa.

Dolgozata négy nagy részből épül föl. Először Módszertani bevezetőjét olvashatjuk, majd három további egység következik, amely sorban Jézus, a zsidókeresztények és Pál apostol viszonyát vizsgálja az írott és a szóbeli Tórához. A könyvet fogalomjegyzék és bibliográfia zárja.

Nem egyforma súllyal foglalkozom a könyv minden részletével. Így, talán elítélhető módon, a központi részről, a munka törzsét adó fejezetekről viszonylag kevés szó esik. Ennek egyik oka, hogy a módszertani rész koncepcióját alapvetően hibásnak tartom. A mű központi célja bebizonyítani, hogy tökéletes harmónia van az Újszövetség és a Tóra között, valamint csak akkor vagyunk képesek megérteni a Szentírás üzenetét, ha történetileg minden részletében hitelesként, minden ellentmondástól mentesként és egységesként kezeljük szövegét. A szerző ennek a célnak lényegében mindent alárendel. A másik ok, ami miatt csak vázlatosan térek ki a munka nagyobb részére, hogy olyan műről van szó, aminek nem is annyira tartalma és mondanivalója, hanem a hozzá kapcsolódó körülmények jelentik az érdekességét.[1]

„Szerintem igen” (p. 78) – ezt a választ adja Ruff Tibor Spinoza azon kérdésére, hogy „vajon én, aki tagadom kísértetek és szellemek létezését, kevésbé értem-e ezért azokat az írókat, akik e tárgyról írtak”. A módszertant bevezető rész első lapjain fölhívja a figyelmet témája kényes voltára, és gyorsan megvonja a kompetenciát e kérdéseket illetően mindazoktól, akiket nem valamilyen „nagyon erős belső motiváció” (p. 28) terelget ilyen irányú kutatások felé. Azt állítja, kérdéses, „hogy az illető nem hívőként világosan, lényegileg meg tudna-e érteni mindent, amit olvas” (p. 28). A szerző ugyan számos alkalommal emlékezteti olvasóját, hogy az általa érintett egyes diszciplínák határait mindig figyelembe kívánja venni, és nem szándékozik illetéktelen határátlépésekbe bonyolódni (lásd p. 27-31), ám mindebből, úgy érezni, nem sok valósul meg. Ruff Tibort olvasva olyan érzésünk támadhat, hogy a vallástudomány művelése elsősorban nem intellektuális munkát jelent, hanem inkább spirituális teljesítményt.[2] A Módszertani bevezető olyan megközelítésmódot ad elő, amely eleve létezik és nem gondos vizsgálódás után áll föl. Apologetikus hangvételű, eklektikus írással állunk szemben. Olyan terepre kerültünk, ahol „a hívő tudós játékba hozhatja hitét” (p. 31) és mindenki más a legoptimálisabb esetben is nagyjából funkcionális analfabétává degradálódik, amint kezembe veszi az Újszövetséget. (v.ö. p. 28)

Ruff Tibor első lépésben röviden bevezeti a szövegközeli olvasat fogalmát, mely annyit jelent, hogy értelmezését nem rendeli alá semminek, ami a szövegen kívül való. Aztán különbséget tesz „megtörtént események” és „történelmi ténynek elfogadott események” között, és azt firtatja, hogyan is dől el, mit tekint a történelemtudomány elfogadott történelmi eseménynek, illetve mitől függ, hogy egy esemény helyet kap-e a történelmi tények között. Ennek a gondolatnak akkor növekszik a szerepe, amikor megállapítja, hogy bizonyos események (pl. csodák) pusztán azért nem válhatnak elfogadott ténnyé a történettudományban, mert az esemény nem értelmezhető a modern természettudományos felfogás alapján. Az „üdvtörténeti esemény” fogalmát elválasztja a mítosztól és a legendától az alapján, hogy a Szentírás szövege megköveteli az üdvtörténeti események valóban megtörtént tényként való elfogadását. A mítosz, a legenda egyfajta példázat értelemben igaz. Tehát a Szentírás beszámolója a csodálatos eseményekről teljes szószerintiségében igaz ebben a megközelítésben. Ezt azzal is igyekszik alátámasztani, hogy külön elemzi a csodákat és azok szerepét a Szentírásban. Azt állítja, a szöveg csodátlanítása megfosztja valódi, belső üzenetétől, erkölcsi mondanivalójától a Szentírást, sőt, a csodákhoz való viszonyulás a szöveggel foglalkozó ember vagy közösség hitének és morális állapotának is lakmuszpapírja (lásd pl. p. 50).

Külön részben fejti ki az általa képviselt biblikus szemlélet és a modern világnézet összeegyeztethetetlenségét és végül így összegzi alapelvét: „nem kívánom mesterségesen leszűkíteni a szöveg jelentéstartományát azáltal, hogy a priori alárendelem a modern, természettudományos világnézetnek; egyrészt azért nem, mert úgy látom, ezzel igen tetemes jelentésvesztést szenvedne el a szöveg, másrészt azért sem, mert a modern természettudományos világnézetet nem tartom abszolút igazságnak. A két paradigmát nem tartom sem összeegyeztethetőnek, sem összemérhetőnek”[3]. (p. 69.) Úgy gondolom, a két világszemlélet (lényegében a felvilágosodástól számított modernitás és a bibliahű gondolkodás[4]) antagonisztikus ellentétét a helyén ragadja meg és jól fejti ki Ruff Tibor. A szerző lényegében a két szemlélet közötti (áthidalhatatlan) szakadék szélére sétál, belenéz, megállapítja, hogy nagyon mély, szépen visszamegy saját terepére, majd a további fejezetekben megírja munkáját.

Ezek a fejezetek a Szentírás szövegének és a rabbinikus irodalomnak kiváló ismeretéről tanúskodnak, de sajnos szakirodalmi utalást alig találunk a lábjegyzetekben. A Jézus és a Tóra című (Második) részben Vermes és Flusser neve olykor feltűnik, de úgy lehet érezni, a könyv végén közölt terjedelmes irodalomjegyzék nincs arányban a tényleges hivatkozásokkal. Ez az érzésünk a továbbiakban is mindvégig fönnáll. A Második rész alapos, részletekre kiterjedő elemzés Jézus és az írott, valamint szóbeli Tóra közötti viszonyról, de nem vallástörténeti, hanem a „biblikus teológia” megközelítésében tálalt elemzés, gondosan ügyelve arra, hogy a szerző hitének semmi ne mondjon ellent. E rész fő célja talán úgy összegezhető: Jézust úgy bemutatni, mint aki Isten Fiaként, a Messiásként imádható és tisztelhető mindazok számára is, akik semmiben nem akarnának összeütközni a Tóra egyetlen parancsával sem.

A Harmadik rész a zsidó- és pogánykeresztények viszonyát vizsgálja a Tórával, ami végül elvezet bennünket Pál esetében ugyanehhez a viszonyhoz. S voltaképpen kiderül, hogy a lényegi kérdés nem más, mint a Szentírás szövegének egysége. Ruff Tibornak először mint összetartozó szövegtesttel kellett szembenéznie ezzel a problémával a Biblia esetében, majd a Negyedik részben Pált tárgyalva a lehetséges belső, tartalmi-logikai ellentmondásokkal is kénytelen volt számolni. Mindkét esetben azt az eljárást választotta, hogy posztulálta az egységet, összetartozást és olyan interpretációt keresett, amely szerinte sokkal gördülékenyebben képes értelmezni a szövegeket. Így olyan képet kapunk a kereszténység legmeghatározóbb alakjairól és az első keresztényekről, amely egységes volt a Tórához való viszony értelmében. Ugyanis Jézustól Pál apostolig nem találkozunk senkivel, aki lényegében vétett volna a Törvény ellen. Mindez úgy összegezhető, hogy Ruff Tibor az úgynevezett őskeresztény egységet a Tórához való viszony oldaláról közelíti meg. Az ősegyház ilyen bemutatása azonban nem nevezhető tudományosnak. Szembe kell azzal nézni, hogy ez az egység valójában sosem létezett (olyan idilli módon, ahogyan ezt sokan bemutatják), és az Újszövetséget alkotó írások olyan szövegek, amelyekből egységes, vitathatatlan teológia nem faragható. A Szentírás nem ad a kezünkbe kész teológiát, maximum alapanyagot, hivatkozási alapot egy teológia „elkészítéséhez”. Ruff Tibor semmit nem akar hozzátenni a szövegekhez az értelmezés során. Ez esetben be kellene látnia, hogy akkor kezeli helyén a szövegeket, ha azokat a kereszténység egy speciális időszaka történetének szövegeiként nézi, és ahhoz, hogy teológiát tudjon csinálni, valami plusz hozzáadása szükséges a szövegekhez. Tehát a szöveg önmagában nem elég.

Összesítve tehát a fő kérdés a Biblia könyveinek értelmezése körül összpontosul. Az értelmezésünk leginkább rólunk fog elmondani valamit: tudósok vagyunk vagy hívők, hitéleti vagy szakkönyvet írunk… A könyv mindenesetre értékes gondolatmeneteket ad közre, és Ruff disszertációját nagyon sokan méltatták. Tatár György opponensi véleményét inkább amolyan baráti jótanácsként olvastam a későbbi könyvként való megjelenéshez. Babits Antal méltatását indokolatlannak érzem. Szigeti Jenő távolságtartóbban, több kérdést fogalmaz meg! Sajnos, hogy nem hosszabban értékelte a munkát. Végül köszönetet mondok Staller Tamásnak, az OR-ZSE Doktori Iskola elnökének, hogy lehetővé tette számomra az opponensi véleményekhez való hozzáférést, sokban segítette, hogy árnyaltabban gondolkodhassak a témáról.

Jegyzetek

[1] Ez utóbbi állítás sok esetben elmondható a hazánkban megjelenő, úgynevezett tudományos munkákkal kapcsolatban. Különösen a vallástudomány területén. Kiválóan példázza ezt Balla Péter disszertációja (Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet egy tudományág igazolására, KIA, 2008), amelyről Jakab Attila írt recenziót. Lásd: Vallástudományi Szemle 2009/3 p. 226-233. Ruff Tibor munkája annak a hullámnak a része, amely a Szent Pál Akadémián indult el, hogy minél több oktató doktori fokozatot szerezzen, és így lehetővé váljon a Hit Gyülekezete bibliaiskolájában mester szintű teológiai képzésre. A támogatott oktatókat elsősorban Rugási Gyula kísérte útjukon, és ő is volt konzulensük. Ezek a disszertációk és témaválasztásuk legjobban a Hit Gyülekezet tanításának az oldaláról érthetők meg; ugyanis ahhoz szolgálnak adalékanyagul. Nem annyira objektív és kritikai tudományos kutatásokról van szó. Ezen kívül azt gondolom, nagyjából megragadható itt más is: azon felül, hogy a Hit Gyülekezet a Bibliából vett komplex tanítással igazolja, hogy a keresztényeknek kitüntetett helyen kell ápolni a kapcsolatot a zsidókkal, az egyre inkább a történelmi egyházak stílusát produkáló, a hozzájuk hasonló elismerést és támogatást kívánó és végül elnyerő Hit Gyülekezetének ebben a „konvergencia menetben” az egyetlen lehetőség, hogy felvillantsa, számára igenis megfelel az az állam-egyház kapcsolat, amit a történelmiek élveznek, az volt, hogy kritika nélkül nyit az állam által leginkább elfogadott és támogatott zsidó közösségek irányába. Összevetésképpen pl. a messiáshívő zsidók közösségeivel sose kereste a kapcsolatot. A történelmi keresztény egyházakkal pedig nem kereshette, mert azokat megszületése óta ostorozta. Ezzel a dologgal a Hit Gyülekezete egyébként óriásit váltott: míg a múltban úgy akart egyenlő lenni a történelmiekkel, hogy az állam és egyház radikális szétválasztását hirdette, most úgy akar egyenlő lenni (és lett is), hogy ugyanazt a kapcsolatot kívánja az állammal, mint amit a történelmiek élveznek. Véleményem szerint mindez megemlíthető, amikor Ruff Tibor disszertációjáról beszélünk.

[2] Ennek a nézetnek az erősítése, és ismételgetése csak fokozza azt a hazánkban erőteljesen érvényesülő elgondolást, miszerint a vallásokkal és egyházakkal kapcsolatos ismeretanyag és foglalkozás valami titokzatos és misztikus dolog lenne, ami kevesek privilégiuma. A vallástudománnyal foglalkozó szakemberek sokszor inkább tetszelegnek valamiféle „beavatott” vagy „guru” szerepkörben, mint kritikai gondolkodású tudósokként. Ez nem is csoda, amikor például az ugyanezen az úton járó Mircea Eliade műveit minden komolyabb kritika nélkül teszik zsinórmértékké.

[3] Ezen és számos más ponton szerepel a disszertációban utalás Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete című munkájára, amely alapján Ruff saját megközelítésmódjában egy másik paradigma körvonalait látja, s mikor saját érvelésének logikai köre bezárul (p. 71), utalást tesz a szerzőre, modván: „nem ugyanabban a világban dolgozunk” (p. 78) és lehetőséget lát –ahogyan Tatár György is észre veszi– önnön elkötelezettségének megvallására is: „azért foglalkozom ezzel, mert ez érdekel” (p. 77). A Kuhn munkája által nyújtott minden lehetőség ellenére is érdemes figyelembe venni bizonyos észrevételeket A tudományos forradalmak szerkezete c. munkával kapcsolatban. Lásd pl. Szabó E. László: A tudomány kifinomult filozófiai problémáitól egy fejletlen tudós-etológiáig, http://philosophy.elte.hu/leszabo/tudomanyfilozofia/1_fil2klub/ (2012.02.24.). Tehát úgy vélem, Kuhn kritikus olvasása sokban árnyalhatja azt, ahogyan Ruff Tibor felhasználja eredményeit.

[4] Ez valójában a Biblia fundamentalista értelmezését jelenti. Itt osztom a szerző által lábjegyzetben idézetteket: „Intoleráns-e szükségképpen a fundamentalizmus? Hermeneutikai szempontból igen, de politikailag nem feltétlenül” (p. 70). Míg a fundamentalista értelmezéshez érdekes lehet figyelembe venni: Zimmer, Siegfreid: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Egy konfliktus tisztázása, Kálvin, 2009, Bp.

(A recenziót 2012-ben írtam.)

Július elseje van. A születésnapom. Ezen a napon általában igyekszem kicsit egyedül lenni, s valamilyen szépirodalmi vonatkozást keresve gondolkodni és írni. 1951 július elsején Tadeusz Borowski lengyel író 28 évesen öngyilkosságot követett el. Ez jut most eszembe a születésnapomon. Annál is inkább, mert ezt lánya születéséhez nagyon közeli napon tette.

Gyógyszerekkel és gázzal ölte meg magát. Kórházba került, három napig szenvedett, majd meghalt. Önmaga végezte el, amit a nácik valamilyen hiba végett elmulasztottak. Hiba, mert minden túlélés arról szól, hogy a gyilkoló gépezet olykor nem működött tökéletesen. Ez sokakat megtéveszt. Nem ismerik fel, hogy egy gépezetet nem azok a hibák jellemeznek, amelyeket alkalmanként produkál. Minden gépezetet az az eredmény jellemez, amit a legnagyobb teljesítménnyel és hatásfokkal produkál. Borowski felismerte, hogy világunkat olyan életelvek és törvényszerűségek hatják át, amikből könnyűszerrel föl lehet építeni az Auschwitzhoz hasonló gépezeteket. Borowski számára Auschwitz nem baleset, hanem a hétköznapi életünkből következik.

Most az jut eszembe, ahogyan Immanuel Kant kezdi A vallás a puszta ész határain belül című művét. „Hogy baj van a világgal, oly régi panasz, amely egyidős a történelemmel, sőt, a még ősibb költészettel, s annak is legrégibb változatával: a papi vallással. Mindannyian a jóból eredeztetik a világot, az aranykorból, a paradicsomi életből vagy az égi lényekkel közösségben folytatott még boldogabb létből. Ám e boldogság elillan, mint az álom, és a romlás egyre gyorsabb […]: úgyhogy most (ez a Most azonban oly régi, mint a történelem) a végső időket éljük, a világ vége és elpusztulása küszöbön áll […]. Újabb, ám jóval kevésbé elterjedt az ezzel ellentétes heroikus vélemény, amely szinte kizárólag a filozófusok, napjainkban pedig mindenekelőtt a pedagógusok között tudott meggyökeresedni: hogy ti. a világ mozgása éppen ellenkező irányba tart, azaz szakadatlanul […] halad előre a rossztól a jobb felé, vagy legalábbis az erre való adottság az emberi természetben föllelhető. Bizonyos azonban, hogy e meggyőződésüket a morális jó és rossz (nem pedig a civilizálódás) vonatkozásában nem a tapasztalatból merítették, mivel a történelem minden időben egyértelműen ellenük tanúskodik.” Talán tényleg ez a két hozzáállás a legjellemzőbb a világunkkal kapcsolatosan: az elpusztulás küszöbén áll, illetve a folyamatos javulást elképzelő heroikus vélemény. Most visszakanyarodok Borowskihoz, aki határozottan statikusként, mozdulatlanként látja a történelmünket, a világunkat. Amikor Auschwitzról gondolkodnak, jellemző nézet, hogy Auschwitz töréspont, ahonnan kezdve nem lehet ugyanúgy élni (pl. verset írni). Ezek a gondolatok tulajdonképpen mindig Auschwitztól a jelen, a jövő felé mutatnak. Borowski számára Auschwitz visszafelé is áthatja a történelmet, és az a pont, ahonnan kiindulva az emberi világ felismerheti valódi motívumait, igazi jellegét és életelvei sötétségét. Egy fekete lyuk, amely teljességével magába rántja emberi világunkat. Az idő szinte megáll és a szingularitásban egy-két Borowskihoz hasonló alak mond pár szót, ami senkihez sem képes eljutni. Tipikus sci-fi. Csak ott mindig kijutnak. Az ember ezzel eteti magát. De a bábeli „isten kapuja” minden emberi próbálkozása összeomlik. Az emberi történelem minden optimista próbálkozás ellenére is nem az aranykorba, a paradicsomi életbe vagy az égi lényekkel folytatott még boldogabb létbe vezet, hanem statikus. Borowski ezt a mozdulatlan kővilágot (ami egyúttal legfontosabb kötete címe is), a legfelkészültebb statikus pontosságával méri fel.

A közelmúltban okoztam megdöbbenést azzal a gondolatommal, hogy a legszebb és legőszintébb jóra törekvés általánossá válása sem változtat a világunknak ezen a mozdulatlanságán. Remélem, ezt most is sikerült elérnem! Örülök, hogy a közelmúltban (a Saul fia film kapcsán) Borowski neve és gondolatai (halkan, de erősen) megjelentek (Mandiner). Valószínűleg ezzel nem sok új olvasót szerzett a lengyel író. Azért itt még megemlítem, hogy Kertész Imrére (aki a mai magyar irodalom rendkívüli kiválósága – és legkevésbé a Nobel-díj miatt) is óriási hatást gyakorolt. Kertész önmagában indokolná, hogy többet foglalkozzunk Borowskival! De ezen a ponton a magyar irodalom ismételten nagyon hálás lehet Spiró Györgynek, aki először és egyedül publikált róla valamit magyarul.

Előszó

1.
Örülök. hogy néhány alkalommal volt lehetőségem kiadós beszélgetésre Géza bácsival. Örülök. hogy ebből egyet rögzíthettem is. Körmendi Géza 2015 januárjában elhunyt. Megtiszteltetés, hogy a tatai Eötvös József Gimnázium gyászközleményében ebből az interjúból idézi Géza bácsi gondolatait. Az ő emlékére közlöm blogomon a beszélgetést teljes egészében. (Az interjú 2005-ben készült, amikor a gimnázium harmadikos tanulója voltam.)

2.
„A Körmendi-korszakot még fogják emlegetni!” – emlékezett vissza egyik tanárkollégájának állítására dr. Körmendi Géza riporton kívüli beszélgetésünkben. 1967 és 1983 között, a tatai Eötvös József Gimnázium igazgatójaként végzett munkája máig meghatározza az iskola arculatát, oktatási módszereit. De nem csak az iskolaigazgató Körmendi Gézát lehet emlegetni. Néprajzi és történeti kutatásai több kötetben jelentek meg, emellett különféle tanulmányaival rendszeresen találkozhatott az olvasó tudományos folyóiratokban. Tevékenysége, életműve elismerést érdemel. Ennek az interjúnak azonban az a célja, hogy a páratlanul derűs, boldog Körmendi Gézát is bemutassa.

„Boldog vagyok”

Györkös Gábor: Minden megnyilvánulásából érződik, szereti Tatát. Mikor és hogyan szerette meg?

Dr. Körmendi Géza: Itt születtem és itt nőttem fel. De igazából akkor szerettem meg, amikor el kellett hagynom. A háború alatt elvittek leventének, akkor éreztem meg igazán, hogy mit jelent nekem a város. Vágyakoztam a Nagy-tó iránt, a Fényes fürdő iránt, a gimnázium iránt, az osztályok iránt. Addig nem éreztem a kötődést, mert itt éltem, megvolt minden: a mozi, a Nagy-tó, a korcsolyapálya. Amikor elvittek és távol voltam, akkor éreztem, hogy hiányzik. Tizenhat éves voltam.

Gy. G.: Az, hogy elvitték, milyen reakciót váltott ki Önből?

K. G.: Összeszedtek minket. Aki nem jelent meg, annak a szüleit megfenyegették, hogy lecsukják vagy megölik. A korosztályomat a Cifra malomnál átellenben lévő nyilas pártháznál gyűjtötték. A helyzetem különleges volt, mert megszöktem és hazajöttem. A szüleim Kocson bujtattak, de bejöttem Tatára és megláttak a nyilasok. Akkor az apámat agyon akartál lőni, ezért gyorsan beálltam katonának. Majd mint magyar katona orosz hadifogságba kerültem. Hogy hogyan jutottam vissza Tatára, az már egy hosszadalmas történet.

Gy. G.: Így nyilván a tanulmányai is megrekedtek…

K. G.: Miniszteri rendelet szerint beiratkozhattam a hatodik osztályba, az ötödikből pedig magánvizsgát kellett tennem, így egy év alatt két osztályt tettem le. Meg is látszott ez később a tanulmányi eredményeimen.

Gy. G.: Mindez a tatai gimnáziumban történt?

K. G.: Igen, 1946-ban a piaristákhoz kerültem vissza, és ’48-ig, az államosításig piarista diák voltam. Aztán jött a vasúti balesetem - egy évig voltam kórházban -, majd ’49-ben már az állami gimnáziumban folytattam az iskolát. Úgy, hogy az osztálytársaim vittek le biciklivázon, és mankóval jártam egy évig, úgy érettségiztem ’50-ben.

Gy. G.: Mit csinált legszívesebben diákként, mit olvasott, hogyan gondolkodott?

K. G.: Nagyon szerettem olvasni. Tízéves koromra az összes Verne Gyula-könyvet elolvastam. Akkor azt hittem, hogy ő magyar író. Mikor a gimnáziumba kerültem, akkor tudtam meg, hogy francia. Nagyon szerettem az indiánkönyveket is. Még ma is megvan a Bőrharisnya, a Fehér sas meg a többi. A May Károly-könyveket is elolvastam mindet. Utána Jókai következett. Ez vezetett el az irodalom szeretetéhez. Így kerültem be az önképzőkörbe is. Ott volt egy nagyon neves piarista tanárom, dr. Bátori József, aki egyúttal a cserkészparancsnokunk is lett ’46-ban. Mert vízicserkész is voltam és kitűnő sportoló. Először futballoztam. A gyorsaságom ott már előjött. A testnevelési órákon nem nagyon törődtek velünk abban az időben. Ha valaki sportolt, az nem volt dicsőség egyáltalán, sőt… Ezért elmentem a Tatai Atlétikai Klubhoz, és ott kezdtem el futni ’47-ben. 100-on, 400-on és 800-on. Aztán kiderült, hogy a 100 méter nekem rövid. A 400 egy gyilkos roham volt. A 800 tűnt olyannak, amit jobban bírtam. Az országos keretben is benne voltam, és átkerültem a Tatabányai Sport Klubba. De rögtön jött a vasúti balesetem. Tizenkilenc éves voltam akkor.

Gy. G.: Hogyan került az érdeklődése középpontjába az irodalom és a történelem?

K. G.: Korábban is szerettem az irodalmat. Az önképzőkörben előadásokat tartottunk. Bemutattuk A fösvényt, a Botcsinálta doktort, dramatizált verseket, például A walesi bárdokat vagy Villon Haláltánc balladáját. A tanárunk, dr. Bátori József megszerettette velünk az irodalmat. Ő olyan ember volt, hogy amikor angol versekről beszélt, akkor angolul szavalta el azokat, ha Goethét mondott, németül adta elő. Csodálatos tanár volt. Később ő alapította meg a piarista rendtartományt Amerikában.

Tehát már akkor szerettem az irodalmat, de nem foglalkoztam vele, mert sportoltam. Amikor jött a balesetem és súlyos rokkant lettem, akkor derült ki, hogy nincs más lehetőségem: az eszemet kell elővennem. A piaristák korábban azt mondták: „Körmendi, neked olyan az eszed, mint a beretva, de olyan lusta vagy, mint az anyaföld.” A lustaság nem volt igaz. Azért nem tanultam, mert sportoltam, moziba jártam, udvaroltam, szóval sok mindent csináltam. Abban az időben az érettségi volt a netovább. Tehát annyit tanultam, amennyit éppen kellett. A balesetem után elővettem az eszemet. Tíz évig tanultam folyamatosan. Aztán választanom kellett, hogy mi legyek: tanár lettem. Elvégeztem a tanárképző főiskolát, a magyar és a történelem szakot, utána elvégeztem nappalin a néprajz szakot, majd doktoráltam.

Gy. G.: Könyveinek, írásainak jelentős része Tata történetével, néprajzával foglalkozik. Miért tartja fontosnak, hogy az emberek ismerjék történelmüket, városuk történelmét?

K. G.: Ahhoz, hogy az ember igazán ismerje szülővárosát, ismernie kell annak történelmét is. Elolvasgattam az elődeimnek a munkáit - akik az 1800-as években, az 1900-as évek elején publikáltak – és rájöttem, hogy hol van a hiány, hol lehet még bővíteni. Az az igazság, hogy nem csak helytörténettel foglalkoztam, hanem néprajzzal és nyelvészettel is. Szigorúan véve nyolc könyvem jelent meg Tatáról. Harminc évem ment erre, de boldog vagyok, hogy megírhattam. Azt, hogy milyen értékű a munkám, az utókor dönti majd el. A halhatatlanság általában a halál után jelentkezik. Az írásaimról 30 vagy 40 év múlva derül ki, hogy reálisan az igazat írtam-e meg. A másik az, hogy voltak események, amiket akkor nem írtam meg, mert nem írhattam meg az igazat. Egy példát említsek a sok közül. A vörös hadseregről régebben nem lehetett megírni, hogy Tatán minden utcában 4-5 nőt megerőszakoltak, és utána annyira megugrott a nemi baj, hogy nemigondozót kellett létesíteni.

Nagyon sokat írtam a gimnáziumról, az oktatásról. Az írásaimat épp most rendezgetem. A könyveimen kívül van mintegy 130 különféle írásom is, és azokból most válogattam ki a tataiakat. Ezen dolgozom most, mert az ember az élete vége felé már a begyűjtés, az összegzés gondolatával foglalkozik. A betakarítás időszaka ez.

Gy. G.: 1967 és 1983 között a gimnázium igazgatója volt. Mire emlékszik vissza legszívesebben ezekből az évekből, mi volt a legemlékezetesebb?

K. G.: Véletlenül lettem igazgató, nem számítottam rá, mert akkor csak két éve voltam tanár a gimnáziumban. Álmodni sem mertem, hogy én leszek az igazgató. Kértem gondolkodási időt is, persze nem adtak. Az első négy év nagyon kemény volt: kialakítani a tantestületet, az iskola profilját, a tagozatokat. Jó tantestület alakult ki az Eötvösben, a ’70-es évektől meg már nagyon jó. A fakultatív kísérletben is részt vettünk. Én voltam az ország tíz kísérleti iskolájának felügyelő igazgatója. Jártam az országot és sok tapasztalatot gyűjtöttem össze. Mi építettük ki a kollégákkal közösen a biológia, kémia, angol, orosz, matematika tagozatokat. Létrehoztuk az udvaron a kézi- és kosárlabdapályát, a biciklitárolót, a kőporosban az atlétikai pályát, parkosítottunk. Nagyon boldog vagyok, hogy ezzel a tanári gárdával együtt dolgozhattam. Az a jó igazgató, akiről nem érzik a tanárok, hogy igazgató, mert hagyja őket dolgozni, és nem erőlteti mindig rájuk a maga véleményét. Nagyon szerettem az Eötvöst.

Ezzel a tantestülettel értük el azt, hogy ’72 és ’82 között, egy mindent figyelembevevő felmérésben a tatai Eötvös országosan a 7. lett. Tehát nagyon szép 16 és fél évet töltöttem a gimnázium élén.

Sajnos, a katonai kollégium létesítésénél nagyon kemény vitáim voltak, amit talán még a tantestület sem tud. Nem akartam, hogy idejöjjön a katonai kollégium. Ekkor azt mondták a megyei vezetők, hogy vagy elvállalom, vagy elküldenek. Kidolgoztam egy tervet arról, hogy milyen alapon lehet megvalósítani a katonai kollégiumot.

Gy. G.: Mi adta Önnek a legfőbb motiváló erőt?

K. G.: Talán a génjeimben hordozom. Azt mondják, hogy a nagyapámra hasonlítok, aki nagyon szeretett dolgozni. Rám is ez jellemző: szeretek dolgozni. Amit elvállaltam, azt megcsináltam. Azt mondtam, hogy jó gimnáziumot alakítsunk ki, olyat, mint a piarista gimnázium volt. Nem voltam jó tanuló, az igaz, de nagyon jó módszereket kaptam tőlük. Ez arra ösztönzött, hogy próbáljam megvalósítani azt, amit láttam, átéltem. Selmeczi Kovács József latin-francia szakos tanárom, aki ismert engem, hat évig nem fogadta el a köszönésemet, amikor én lettem az igazgató. Aztán egyszer Tóvároson megállított, és azt mondta: „Állj meg fiam! Ide figyelj! Soha nem gondoltam, hogy belőled ilyen jó igazgató lesz.” Ez volt életem legnagyobb kitüntetése, mert kaptam többet is, nem panaszkodhatom. Most legutóbb az Apáczai Csere János-díjat.

Gy. G.: Mi indította arra, hogy írjon?

K. G.: Maradandót alkotni. Ez érdekes dolog. A Földön átutazóban vagyunk, itt küldetésünk van. Bennem fokozatosan kialakult egy úgynevezett küldetéstudat: írnom kell valami maradandót, amiért itt éltem a Földön. Azt, hogy a gimnázium igazgatója voltam, a diákjaim viszik tovább, ha szerettem őket, és ha ők is szerettek, de ők is meghalnak egyszer, és akkor minden elmúlik. De az írásaim, ha jók, talán megmaradnak. Ez ösztönzött.

Mindenkiben van ilyen. Van, aki szőlőt ültet, van, aki diófát. Csúnya szó az önmegvalósítás, én nem ebben hiszek, hanem abban, hogy valami maradandót alkossunk, amiért itt éltünk a Földön. Jó, ehhez tehetség is kell meg a Jóisten kegyelme. Negyven éves voltam már akkor és azt mondtam, hogy talán megpróbálom. Persze ez nagy áldozat volt a családomnak, a feleségemnek, nélkülük nem ment volna. Ezért éltem úgy, ahogy éltem. Most már mondhatom, hogy éltem, mert életem csúcsáról nézek vissza, hogy honnét jöttem. Aztán lassan lefelé indulok, hogy Burns a John Anderson, szívem, John című versében mondja. Őszintén mondom, hogy boldog ember vagyok annak ellenére, hogy rokkant lettem és sokat szenvedtem. Nem tudom, mi lesz az írásaimmal, de talán a nevem megmarad, talán a tanítványaim szívében élek. Talán…

Gy. G.: Beszélgetésünk során többször azt mondta, hogy „boldog vagyok”. Ismerek embereket, akik szép kort megéltek, de rosszkedvűek, semmi nem motiválja őket, talán már az életet sem szeretik annyira. Ön láthatóan derűs, kiegyensúlyozott. Mi van e mögött, mi ennek a titka?

K. G.: Két dolgot jegyeznék meg. Az életet hit és szeretet nélkül nem lehet élni. Elég későn jöttem rá erre, a balesetem után. Tehát hinni kell valamiben. A munkában, Istenben, a szerelemben vagy bármiben. A másik meg a szeretet. Szeretettel végezni a munkát. Ha a tanítás ez, akkor a tanítványt kell szeretni. Szeretni kell embertársainkat, vagy bárkit. Az idegeneket is. Ez valahogy különös erőt ad. Hit és szeretet nélkül nem érdemes élni – én folytatom annyival, hogy lehet, de minek. Ez alapvető dolog. Az igaz, hogy sokan öreg korukra bezárkóznak, elkeserednek, jönnek a betegségek, vesztenek az életkedvükből, a szerelem, a fiatalság elmegy, fölöslegesnek érzik magukat. Az életüket nem úgy élték le, hogy fölkészültek arra, hogy ők is megöregszenek.

Gy. G.: Ezt a felkészülést mikor kell elkezdeni?

K. G.: Korán. Rá kell döbbenni, hogy 50 év után az ember biológiailag is kezd visszafejlődni, 60 év után meg pláne, 70-nél meg már az öregedés jön. Azt mondom, hogy aki erre nem készül föl, azt váratlanul éri. Szerencsés vagyok, hogy a Jósten engem sok betegséggel meglátogatott. Az életemből, ha összevonom, három évet töltöttem kórházban. Tehát azt elég korán megismertem, hogy megbetegedhetek, és akkor rászorulok az embertársaimra, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy fél kezem van.

Az egészséges életmódra is törekedni kell. Elég korán megértettem ezt. Az orvos azt mondta: „Tedd le a cigarettát!” Eldobtam. „Az italt is!” Eldobtam. Ezeket abba kell hagyni.

Hiszek a jóistenben. A balesetem után összevesztem vele. Miért én? Miért nem az a másik? Miért nem annak vágták le a kezét? Miért én, aki jó sportoló voltam? Miért nekem kell rokkantnak, nyomorultnak lennem? Ezek jöttek elő a kórházi ágyon. Később rájöttem, hogy az isteni végzésben mindig van egy „utó” dolog, amit akkor nem veszünk észre. Akkor erre nem jöttem rá. Csak annyi volt bennem: vége a sportnak, vége az életemnek, vége a szerelemnek – nincs tovább. S ahogy ment az élet, rájöttem, ezzel célja volt Istennek. Elvégezhettem az egyetemet, ledoktorálhattam, írhattam, alkothattam.

Így van ez minden területen: fel kell készülni. A családi életre, hogy az ember a feleségével a gyermekeit neveli, s már nem magának, hanem nekik ad át mindent. És ez öröm. Az emberek azt hiszik, hogy csak nagy dolgok jelentenek boldogságot: kétmilliót nyerni vagy tízmilliárdot, vagy egy autót. Nem igaz. Az apró örömök adnak boldogságot. Az, hogy reggel fölkelek, kinézek az ablakon, ragyogóan süt a nap. Gyönyörű reggel van. Látom a virágon a harmatot, jaj, de szép! Aki ezeket az apró örömöket nem becsüli meg, annak sosem lesz nagy öröme sem, mert a nagy öröm elkerüli az embert.

A másik pedig az, hogy az emberek elmennek a csodák mellett. Az életben vannak ma is csodák. Mindenki életében. Az enyémben: kétszer jöttem vissza a halálból – ez egy csoda. Mindenhol vannak csodák. Azt mondják rá, hogy véletlen, meg mindennel magyarázzák. Nem. Valljuk be, hogy csoda történt!

A fiatalságot szépen kell élnünk, mert ha nincs szép ifjúság, az öregségben nincs mire visszaemlékeznünk. Az öregségnek van egy óriási ajándéka. Nem tudom másnap, hogy tegnap mi történt, de azt tudom, hogy tíz- és tizenhat éves koromban mi volt velem. Élesen jönnek elő a képek. Az, ahogy ott dolgoztam a pályaudvaron a vasútnál, vagy ahogy arattam, dolgoztam a bányában, Patrícia nővér a kórházban, ahogy szeretettel ápolt engem. Olyan, mintha ma történt volna. Ez nagy ajándék, az öregség ajándéka. Nem azt mondom, hogy „carpe diem”, vagyis szakítsd le minden nap gyönyörét. Hanem szép ifjúság, szép házasság, szép gyermeknevelés rengeteg gondossággal. Nem kell félni a jövőtől fiatal korban.

Befejezésül elmondok egy történetet. A postán voltam, levelet adtam föl. Ott álltam a sorban, és jött egy diáklány. „Hogy van Géza bácsi, drága? Hadd pusziljam meg! Jaj, de jól néz ki!” Azt mondtam neki, hogy boldog vagyok. Erre a sorból odajött egy csinos hölgy, és azt kérte, mondjam még egyszer: „Boldog vagyok!”

Gy. G.: Köszönöm a beszélgetést.

(I.)

Tadeusz Borowski 1922. november 12.-én született Zsitomirban. Négy éves korában apját szovjet hadifogolytáborba viszik (korábban egy lengyel harci szervezet tagja volt), és nyolc éves, mikor anyját egy másik szibériai táborba internálják. Rövidesen testvérétől is elszakad, aki internátusba kerül – Borowski pedig nagynénjéhez vidékre, falura. A család csak a háború előtti években egyesülhet – ebben az időben rettenetes szegénységben élnek (sátorban a város szélén). Tadek tizenhét éves, amikor kitör a háború. Érettségizik, rövidesen a varsói illegális egyetemen kezd tanulni. Borowski sem zsidó, sem más megjelölt etnikai vagy politikai „csoportba” nem tartozott – lengyel katolikusként – sorsszerűen, szinte véletlenül, minden különösebb ok nélkül került Auschwitzba (rabszáma: 119 198, a későbbiekben többször illette magát ezen a „néven”).

A háború kitörésekor, talán introvertált személyisége vagy a barátaival közös, a németeken és a háborún való könnyed élősködés okán nem csatlakozott az ellenállás tagjai közé (Wehrmacht által felügyelt építőipari telephelyen éjjeliőr, raktáros és munkájáért egy kis lakást is kiutaltak neki egy közeli barakkban). Olvasott, klasszikus irodalommal művelte magát. Tehetséges, pályakezdő költőként pedig saját maga sokszorosította első verseskötetét (Gzdiekolwiek ziemia, Bárhol a föld). Már itt, első kötetében (szokatlanul korán) rálel és belehelyezkedik a később valóságként megtapasztalt Kővilág ridegségébe.

„…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember / nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre, / fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből, / gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét / és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban / követ törnek s belőle piramist emelnek ők / sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek / s kenyérhajért esengne az ostor füttyébe halnak. / Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…” (Spiró György ford.)

Menyasszonya, szerelme Maria Rundo a lengyel ellenállás aktív tagja. Mariát, 1943. február 24-én elfogja a Gestapo és ellenálló társaival együtt hamarosan Auschwitzba kerülnek. Borowskit egy nappal később reménytelenül kódorogva az utcán találják és tartoztatják le. Április 29-én érkezik Auschwitzba (a szokványos módon, marhavagonban halottak és haldoklók között), ahol az egy hónappal azelőtt bevezetett „reform” értelmében az árja származásúakat nem gázosították el azonnal (a rendelet a tábor gazdaságosabb működését segítette), ideiglenesen az ítélet elmarad – így maradt életben. Megkezdi a rabszolgamunkát. Távírópóznákat emel, útszéli árkokat ás. Hamarosan – némi szerencsével – a „tábori kórházba” kerül, ahol éjjeli őrként dolgozik tovább. Egy kis híján végzetes tüdőgyulladásból felépülve, a gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után auschwitzi felcser lesz (az ún. „kórházban” naponta több száz ember halálát láthatja). Borowski itt viszonylagos (és valójában, igazán csak viszonylagos) kényelemben tengeti napjait – sokat „unatkozik”, írásra is van ideje – versei kézzel másolt fecniken terjednek a lágerben. Mariát Birkenauban, a női táborban találja meg. A lány kopasz volt és minden lehetséges betegséggel megfertőződött. A „felszabadulást” követően 1945 és 1948 között írja meg prózai köteteit: Auschwitzban voltunk, Búcsú Máriától és végezetül a XX. század egyik legjelentősebb művét, a Kővilágot.

A Kővilág c. kötet a legigazabb feldolgozása a „KZ-univerzumnak”, az „Auschwitz-univerzumnak”. A „kővilág” mint központi metafora korai verseitől kezdve az egész életművét áthatja. Viszonya a „kővilággal” azonban, csak a láger után tisztázódik: végérvényesen elkötelezi magát. Auschwitz, Borowskinak egyfajta „lehetőség" volt felismerni, szemlélni és megismerni az emberi létezés alaphelyzetét. Hatalmas lehetőség előtt állt: megválthatta tehetségét. Életművén keresztül kendőzetlenül pillanthatunk Auschwitzra, a gonoszságunk feltárulkozásának helyszínére, egy világra, ahol a morál, az erkölcs a kegyetlenül rideg, – és a végső, döntő pillanatban mindent felülíró, átható életösztön okán eltűnik. A bűn vegytiszta jelenléte. Nem a visszaemlékezés, a megélt idők felidézése volt a célja, hanem művészként, első szám egyes személyben írva „megfogalmazni a dolgok lényegét”. Borowski a haláltábor túlélőjeként sem életében, sem írásaiban nem kereste a megváltást, a katarzist – ítélete: ebben a világban mindenki – a bemocskolt túlélő és az elkövető is egyaránt a bűnös, a gonosz cinkosa. Távol állt tőle minden gyanút keltő moralizálás, szenteskedés. Novelláiban a saját keresztnevét viselő elbeszélőt megfosztja az ártatlanság pátoszától és a túlélés érdekében aljas bűnözővé, közönyös megfigyelővé változtatja. Szükségszerű, és veszélyes lépés volt ez. „…Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá” – írja Spiró György, Borowski c. írásában.

A Borowski számára a túlélésnek nincsen romantikus vetülete és nincsenek hősei. Rendkívüli emberi és művészi erőfeszítés árán a megmaradottak bűneit, az emberi természet igazi mechanizmusait tárja fel. Az átélt, vért izzadva megragadott krízist, a vészt, a rabságot kiterjeszti mindenkire, a létezésünk teljes horizontjára. Írásaiban a „régi számok”, (a túlélésre szakosodott régebbi rabok), az SS-eket, Kápókat az életben maradás reményében gátlástalanul és meglehetősen kifinomultan, találékony módon kiszolgáló „csicskák” ugyanúgy romlottak, kegyetlenek és nevetségesek, mint a varsói felkelés Auschwitzba elhurcolt hősei. Borowskinál nincs jelentősége a „fajoknak”, „nemzeteknek” és „kiválasztottaknak”. Novelláiban az emberiséget egyetlen megalázott, közönybe züllesztett húsmasszába olvasztja össze.

(II.)

A töménytelen mennyiségű játék- és dokumentumfilm, színházi előadás, oktatóanyag (révén érezzük: „eleven képként él bennünk Auschwitz, már mindent tudunk róla”) között akadnak, amelyek megpróbálják feldolgozni Auschwitz, a Holocaust „drámáját”. De Borowski ismeretében, árnyékában azonnal elviselhetetlenné válnak otrombaságukkal, romantikus, sőt olykor giccses, nosztalgikus, érzelgős mivoltukkal. Nevetséges, hogy látszólagos (a témába vágó) mindentudásunk ellenére valójában semmit sem tudunk, Auschwitzról. Borowski ma is képes bárki gőgjét megtörni, bárki számára újat, megdöbbentőt mondani – Pál apostoltól örökölt, Pilinszky által bevezetett kifejezéssel élve: a botrányról, botrányok sorozatáról.

A folyamatos ipari méretű „érzelmi nyomás”, nyáladzás, amivel a Holocausttal foglalkozó filmek, gyanús irodalmi termékek, memoárok, életrajzok és programszerű megemlékezések letarolják, kiégetik a valódi felismerés lehetőségét és hamis, megélhetetlen bűntudatot, megnevezhetetlen „sötét érzést" gerjesztenek az emberek között. Ennek az emlékezésre felszólító, ünnepélyes rítusnak az ismételgetése, monotonitása hazuggá tesz minden emlékezőt és emléket, kiaggatott fotót. Lassan nem hisszük el, hogy megtörtént. Természetesen és megállíthatatlanul alakult mítosszá közöttünk Auschwitz. Kertész, „Hazai leveleiből” idézve: „A kórház-szektor drótkerítése mögül néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír előtt, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a körülöttük álló amerikai tiszteknek, hogy ők semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé tágult.” A németek, akik a megsemmisítő vagy munkatáborok közelében éltek tudtak az igazságról. Egyszerűen nem vettek tudomást arról, ami körülöttük zajlott. Ilyenformán nem hazudtak. Ez ránk, elérhetetlenül távolról visszatekintő, a túlélők szenvedésein, történészek összegzésén keresztül emlékező generációra is ugyanúgy vonatkozik. „Mindent tudunk", „mindent láttunk", „mindent hallottunk” mégsem fogadjuk el és nem veszünk róla tudomást. Nem hisszük el, letagadjuk, hogy megismétlődhet, hogy Auschwitz „ígérete”, „szelleme” újra és újra felrémlik. Valójában miféle „ideához” vagy „hithez” csupán gondolatban és nem tettekben, távolról „ragaszkodva” hivatkozunk arra, hogy megismételhetetlen vagy egyszerűen csak arra, hogy Auschwitz független a jelenlegi demokráciát, (fogyasztói) szabadságot, egyenlőtlenségek felszámolását, szolidaritást hirdető világunktól? Egyszerűen mindenkinek így kényelmesebb. Az idealizmus, a humanizmus ide-oda kapkodó sodrában, mint „a gyerek a fürdővízzel együtt” elvész a botrány jelentősége; giccsként kiárusítjuk a Holocaustot. A benne rejlő üzenetet letagadjuk. A kellemes meghatottságon keresztül megkerülve ezzel az önmagunkkal való legmélyebb szembenézés, az önvád égetően sürgős feladatát.

Borowski megsemmisítő erejű kritikájában a következőt tanácsolta egy túlélő-írónak: „…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. (…) Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.” Az írás kétségbeesett hangneme abból eredhet, hogy Borowski mindvégig érezhette a terhet: az ártatlanul legyilkoltak, a gyengék nevében kell megszólalnia. Az ő valósága az (ún.) „életbe" visszatérve is „holtak múltidejűsége" maradt, nem pedig az idillt hazudó, „feltételes jelenidőben” egzisztáló túlélők fokozatos felejtése és kábulata.

(III.)

Talán mindenki, aki már járt, – a múzeummá változott – Auschwitzban, – tapasztalt a kötelező megrendültségen túl egy megmagyarázhatatlan, az elveszettséghez hasonlítható érzést. (Persze, ha sikerült átmentenie magát egy múzeum, egy a „világörökség részeként” aposztrofált objektum minden borzasztó külsőségén). Amikor az ember egy idegen, rideg nagyvárosban bolyongva, – ahol a nyelvet, a szokásokat sem ismeri – eltéved, elveszik. Egy idegen világ. „Egy másik bolygó”. Auschwitzról „nem csak úgy mondják”, hanem valójában a botrányokozás helyszíne. Ez a „nem ismert tartomány” az elfedett, közös valóságunk. Pilinszky írja, az Ars poetica helyett c. írásában: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”. A láger romjai és maga a táj, a környező erdőségek, városok is örökre magukban hordozzák ezt a nyugtalanító és fárasztó érzést. Az elpusztítottak tömegének „jelenléte” itt soha nem szűnhet meg. Az áldozatokkal együtt mindenünk, még a leghétköznapibb eszközeink is – Pilinszky szavaival: „az utolsó elhányt bádogkanálig – megmerült ebben a krízisben, ebben az infernóban…”. Auschwitz felhalmozott haj (hétezer kilogrammnyi emberi haj) és szemüveg hegyei, felnőtt és gyermek ruhái, cipői, utazóbőröndjei és apró tárgyai, féltve őrzött családi fotói, művégtagjai – civilizációnk láthatatlan alapkellékei – jóvátehetetlenül átlényegültek, „mint a Passiójátékok tárgyai”. Így ezen áldozaton keresztül vált lehetővé – utólagos felismerése által – a közös létünk alaphelyzetének kinyilatkoztatása. Káin gyermekei vagyunk mindannyian. „A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről”. A bűn elképesztő, eddig láthatatlan mélységekig jelent meg itt – rajtunk embereken keresztül. Még mentségeink sincsenek. Auschwitz „megtörténte” jelenti, hogy a világunk „koncentrációs univerzum” lehetőségét hordozta és hordozza továbbra is magában (Dosztojevszkij a Karamazov-testvérekben és Tolsztoj a Feltámadás rabtömegeiben mint „nagy orosz apokaliptikus lelkek” előre megérezték). Tehát, Auschwitz nem metafizikai, szellemi, történelmen kívüli, megírhatatlan jelenség (ahogyan oly sok széplelkű esztéta, filozófus állítja), hanem kíméletlenül reális, földhözragadt, materiális és történelmi.

Borowski számára, de facto: a kultúránk mélyén, láthatatlan súlypontján Auschwitz rettenetes valósága áll. „Csak most nyílt fel a szemem, most értettem meg az ókor lényegét. Micsoda iszonyatos bűntény minden egyes piramis, szentély és görög szobor! Mennyi vér folyt el a római utakon, határvédő erődítményeken és építkezéseken! Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor, ahol a rabnak homlokára égették rabszolgasága jelét, s keresztre feszítették, ha szökni próbált. Az ókor a szabad emberek szövetsége a rabok ellen!” – írja, Borowski.

A közös emberi történetünk – Borowski szerint – nem más, mint rabszolgaság, gyilkosság és népirtás krónikája. Kimondja, hogy a történelemben valódi mozgás, „fejlődés” nem létezik csak a végrehajtó eszközök, módszerek modernizálódnak, racionalizálódnak. A modernitás revelációja az ókorral szemben az, hogy elhitetik, elhitethetik a rabbal rabságának szükségszerűségét és „hasznosságát”. A „beszédességen” túlmutató tény az, hogy Treblinkában a következő – két SS által szerzett – dalt kellett énekelni a Sonderkommandóban: „Egyenesen és messzire nézünk a világba, / csapatunk mindig bátor és vidám, / így menetelünk a munkába. / Számunkra, Treblinkán kívül más nem létezik, Treblinka a sorsunk. / Treblinka már egy velünk, a miénk. / Számunkra szent a parancsnoki szó, / az engedelmesség és a kötelesség. / Szívünk vágya: szolgálni, szolgálni. / Mígnem a boldogság egy szép napon / jelt ad és elhív. Hurrá!”

A kegyetlen, mindenre kiterjedő felismerése után mintegy, ez lett (ez kellene, hogy legyen) etikánk és létezésünk pontosított „tengerszintje”, kiinduló nullpontja. Auschwitz általánossága nem csak azokkal „történt meg”, akiket elhurcoltak, akik végrehajtottak, akik túléltek, hanem van benne valami általános, egyetemes, akár a Kereszten függő corpusban. Mindenkire egyaránt vonatkozik. Egy keresztény számára a Kereszt botránya és Auschwitz egy és ugyanaz. A Golgotán és a krematóriumok árnyékában a kinyilatkoztatás és a fájdalom mértéke azonos. Auschwitz nem fajvédelmi vagy politikai kérdés, hanem deklarálja léthelyzetünket, elfedett motivációinkat. Gonoszságunk, romlottságunk lázmérője.

„Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná.” – írja a Nálunk, Auschwitzban c. elbeszélésében. Önfelmentésről, meghatottságról és hitegetésről szó sincs – Borowski az ember eredendő lényegének, erkölcsi önazonosságának totális pusztulásáról ír prózájában. Önmaga és túlélő kortársai felé fordította a logosz kétélű fegyverét, Kertészt idézve: „…a saját életében akarta rajta kapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében, úgy, ahogyan azt élte. Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást.” Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát és Dante Vergiliusaként vezet végig minket a Kővilágban, Auschwitzban (bár a Pokol távolról sem megfelelő hasonlat). A novellák ugyanakkor nem csak a lágerek valóságában játszódnak. Néhány kimerevített pillanatra a „láger utáni”, a túlélő életnek álomszerű foszlányai is feltűnnek – amelyekben talán még kegyetlenebbül térnek vissza a „lágervilágból” megismert végtelenül lecsupaszított, eredendő bűneink, kétségeink. Az Opera, Opera c. fejezet nem csak az előbbi felvetésre példa, hanem Borowski nyelvi és dramaturgiai érzékére is. Borowski nyelve költői, látomásos nyelv – narratívája költői vonatkozású és szokatlan, kizökkentő ritmussal bír. Első olvasásra talán ez a novella nem tűnik másnak, mint a freudi pszichológia következetes, direkt alkalmazásának, de valójában másról van szó. Borowski a Fideliót „vonja vissza” – a Fidelió szabadságeszményével, hitével fordul szembe. „A függöny lassan leereszkedett, a tisztek, katonák, szövetséges hivatalnokok, jó társaságból való urak, diákok és lányok viharos tapssal jutalmazták a Fideliót, a rabokat meg az őrt. A karmester mélyen meghajolt, hosszú haját félresöpörte a homlokából. A függöny ismét felment. A nő rápillantott a bő ujjú, zöld SS-zakómra, amit távozáskor kaptam a lágerben, amikor leadtam a csíkost, a csaláninget meg a gatyát. Mozgatta a száját, de nem halottam, mit mondd. Most hangosabban kérdezte: – Bist du böse? (Csak nem vagy dühös?) – Nee, warum soll ich denn? (Hogyhogy? Miért lennék?) – feleltem mosolyogva. Kezem a csípőjére raktam, az ágyékára csúsztattam, s olyan erővel vájtam belé az ujjam, hogy a nő egész teste megfeszült, nyakát a fotel támlájához szorította, s görcsbe rándult ajkai közt megcsillantak gyöngyfogai, melyeket összeszorított a fájdalom.” Az igazán sokkoló az, ahogy a túlélők, a rabok „magukkal viszik” a békébe azt a tapasztalatot és tudást, amit a lágerekben kitörölhetetlenül megszereztek. Ez pedig nem más, mint a felszínre tőrt, mélyen bennünk élő kegyetlen közöny, a rabság szenvedélye és kannibalizmus.

Schillinger halála c. fejezetben, a megnevezett perverz SS főhadnagy, a lager-führer egy szép nőt akar megszerezni magának a frissen érkezett, gázba „tóduló” transzportból. Az iszonyatos kavarodásban a nő megszerzi a tiszt pisztolyát és lelövi. Szolgálatban lévő SS-ek elmenekülnek, azonban a sonderkommando („különleges, kizárólag zsidókból álló kommandó, az ő feladatuk volt az emberek elgázosítása, elégetése” SS-felügyelet alatt – idézet Borowski szójegyzékéből) tagjai lefojtották a lázadást. „De istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal bekergettük a kamrába a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy szórják be a ciklont. Azért van már egy kis rutinunk benne.” (…) ”Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Fölemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: – O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden muss? Vagyis: „Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?” A „sors iróniája” (ahogy Borowski fogalmaz), hogy később ugyanez a sonderkommando likvidálásuktól való rettegésükben („általában” háromhavonta kivégezték a teljes kommandót) fellázadt, felgyújtották a krematórium épületét, átvágták a kerítéseket és menekülni próbáltak, de „…néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket”.

Borowski kegyetlen iróniája nélkülöz minden humort. Számára elképzelhetetlen nevetni, gúnyolódni azon, ami ennyire végletesen, tisztán emberi.

„Mentem az éjszakában, ötödikként a sorban. Az égő emberek lángja bronzszínű lángja a kékeslila ég közepén imbolygott.” – írja a Látogatás c. kötetzáró novella felütésében. A továbbiakban tábori emlékeket idéz fel: „…egy félmeztelen, a verejtéktől gőzölgő ember kizuhan a marhavagonból, melyben elfogyott a levegő, a kavicsos tábori rámpára, fulladozik a friss, hűvös sötéttől, majd odatántorog a másikhoz, görcsösen átkarolja, és félig eszméletlenül kérlelni kezdi: – „testvér, testvér”. Ír egy másik emberről, akit halottnak hittek és ezért tiszti csizmáját próbálták lehúzni róla. Néhány mondattal később muzulmánná aszalódott, síró rabokról, férfiakról, nőkről ír, akik „gonddal egyengették a földet, simították a lapáttal az árkok falát” (…) „emelték a barakkokat, őrtornyokat és krematóriumokat”. A haldoklók, a betegek utolsó, az emlékezésre felszólító kérését is feljegyzi, akiket az ápolók a krematórium-kocsikra pakoltak, „szépen, rendezetten” – „sorban, rétegesen”.

Borowskit mindeközben egyetlen a gondolat kínozza: „csak magamat nem tudtam meglátni”. Lezárásként visszaugrik a békébe, üres szobájába és: „…egy pillanatra lerakom a tollam, s azokhoz kívánkozva, akiket akkor láttam, elgondolkodom, ma hova menjek látogatóba: a tiszti csizmás, megnyomorgatott emberhez, aki most a helyi elektromos művek mérnöke, vagy a jól menő bár tulajdonosához, aki egyszer azt suttogta: – „testvér, testvér”. A többieket meglátogatják azok, akik a földdel egyesült emberi hamuban turkálva az elveszett aranyat keresik.”

(VI.)

A kötet felütésében – a címadó novellájában – Borowski vallomása így szól:„…szemem behunyva keresem-kutatom magamban a villamossínek fölött görnyedő munkások, a hamisított tejfölt áruló parasztasszonyok, a tehervagonok, a romok fölött sötétlő ég, a fasorban járó-kelő emberek, az új ablakkeretek, s a tányért törülgető feleségem iránti szeretetet – és hatalmas szellemi erőfeszítéssel meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét”. Borowskiban egyszerre küzd Ivan és Aljosa Karamazov igazsága. A Kővilág, a kötet központi kérdését, lényegét Spiró György így fogalmazta meg: „…miután minden, korábban hirdetett érték (ha úgy tetszik: isten) meghalt, mi maradt mégis, mitől van az, hogy egyáltalán emberek élnek?” Borowski „titkos” célja talán (mégis, minden ellenében) a következő volt: visszaszerezni a hitet, Istent és a szeretet lehetőségét a szembenézés, az elhallgatott igazság kimondása, a bűnvallás szégyene által. Felelni bűneinkért „valaki” vagy „valami” előtt. Öngyilkossága talán ebben elszenvedett kudarcának végpontja. Simone Weil: „Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – mint amilyenek a rabszolgák voltak –, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve." Borowski „képessége” a tapasztalatai ellenében is töretlenül megmaradt, életműve a bizonyság rá, hogy „szervileg volt ép erkölcsű ember”. Gázzal és gyógyszerrel csak többszöri sikertelen kísérlet után 1951. július 3.-án (huszonkilenc évesen) gyilkolja meg magát. Az elhalasztott ítéletet kíméletlenül végrehajtotta. Máriától született kislánya ekkor néhány hónapos (a Nő szintén túlélte a lágert, és 1946-ban házasodtak össze).

Végezetül, súlyos kérdések szakadhatnak fel belőlünk: hol az Iván Karamazov által áhított, követelt mindenkire kiterjedő megváltás? Hol marad, és mikor jön el? Mi a lényeg? Mi maradt számunkra reményként Auschwitz után? Pilinszky válasza a következő: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító. … Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá”.

Szerencsés D. Márton

A Nullahategy portálon megjelent cikk eredeti változata.

Reggel az első ember akivel találkoztam egy akadékoskodó öregasszony volt. Akadékoskodását azzal magyarázta, hogy ma születésnapot ünnepelnek. Mondtam neki, hogy én is: ma van Kertész Imre 85. születésnapja. "Akkor Isten éltesse! Ha még él." Ezt mondta, és kissé morcosan elment. Ez az eset elgondolkodtatott Kertész Imre köszöntésének lehetőségeiről. Ha komolyan veszem az életművét, nem bocsátkozom különösebb születésnapi jókívánságokba. Itt van egy író, egy dátum és egy szám. Ennek ürügyén két dolgot szeretnék leírni: először, hogy Kertész Imre gondolatai sok esetben fontos vonatkoztatási pontok számomra; másodszor, a napokban örömmel figyeltem föl a Petőfi Irodalmi Múzeum csendes meglepetésére: elérhetővé tettek egy hanganyagot, amelyen Kertész Imre fölolvassa a Sorstalanságot teljes egészében. Végül itt egy részlet a Kaddisból életről, létezésről, fölszámolásáról...

"ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve" (Kaddis a meg nem született gyermekért, p50)

John Perry Barlow

Fejlett ipari országok kormányai, kik húsból, betonból, acélból építkeztek és merítitek hatalmatokat, én a cyberspace-ből jövök, a lélek új otthonából. A jövő nevében követelem Tőletek, kik a múltból vagytok, hagyjatok minket békén! Nem üdvözlünk Benneteket jó szívvel. Ahol mi összegyűlünk, ott Nektek semmi erőtök nincsen.

Nekünk nincsen választott kormányunk, és soha nem is lesz. Ezért beszélek Hozzátok pontosan annyi autoritással, amennyit a szabadság maga valaha is adhat. Ezennel megalapítom a globális szociális teret, mint magától értetődően függetlent a zsarnokságotoktól, amit ránk akartok kényszeríteni. Morális jogotok nincsen minket irányítani, és eszközeitek sincsenek arra, hogy a módszereiteknek, melyektől félnünk kellene, érvényt szerezzetek.

A kormányok a jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezésével szerzik. Ti a miénket se nem kértétek, se nem kaptátok meg. Mi nem hívtunk benneteket. Nem ismertek bennünket és nem ismeritek a világunkat. A cyberspace nem a Ti határaitokon belül található. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerűen, mint egy nyilvános építkezésre, betörhettek. Ez egy természeti erő, mely a mi kollektív cselekedeteink által növekszik, erősödik napról napra.

Sem a közös beszélgetéseinken nem vettetek részt, sem piacaink gazdagságát nem Ti hoztátok létre. Sem a kultúránkat, sem az etikánkat, sem a közös megegyezéseinket nem ismeritek, melyek a mi világunkban sokkal nagyobb biztonságot és rendet biztosítanak, mint amennyit Ti a törvényeitekkel bármikor is biztosítani tudtok.

Azt mondjátok, problémáink vannak, melyeket nektek kellene megoldani. Ezt az érvet arra használjátok fel, hogy a területeinkre betörjetek. Sok probléma, amiről beszéltek, egyszerűen nem létezik. Ahol pedig ténylegesen konfliktusok és félreértések történnek, ott majd mi, a mi saját eszközeinkkel beavatkozunk és megoldást keresünk. Mi a saját társadalmi alaptörvényünket képezzük. A kormányzás eme formája azon körülmények és szükségszerűségek által jön létre, melyek a mi világunkban uralkodnak.

A cyberspace tranzakciókból, kapcsolatokból és tiszta gondolatokból épül fel, melyeket a hálózatban a kommunikáció köt, kovácsol egybe. A mi világunk egyszerre sehol és mindenhol jelen van, de élő testet egyet sem találni benne.

Egy olyan világot hozunk létre, melybe mindenki beléphet előítéletek és privilégiumok nélkül. Faji hovatartozás, rang, gazdasági vagy katonai hatalom mind mind elvesztik jelentőségüket.

Egy olyan világot hozunk létre, melyben mindenki a saját meggyőződését vállalhatja, teljesen függetlenül attól, mennyire különös az; az elhallgattatás vagy beolvasztatás fenyegető veszélye nélkül.

A Ti legális elképzeléseitek tulajdonról, identitásról számunkra érvényüket vesztik. Ezek mind anyagra vonatkoznak; de nálunk anyag nem létezik.

A mi identitásaink testnélküliek, ezért mi, Veletek ellentétben, rendet testi kényszer alkalmazásával nem tudunk teremteni. Hiszünk benne, hogy a kormányzásunk formája az etika, a felvilágosult cselekvés és összetartás által egyre kifinomultabb és tökéletesebb lesz. Törvényeinket a kultúrák egymással való találkozása még tökéletesebbé csiszolta. Reméljük, hogy a továbbiakban szükséges speciális megoldások is így fognak születni. De azokat a szabályokat, melyeket ránk akartok kényszeríteni, nem akceptálhatjuk.

Az Amerikai Egyesült Államokban létrehoztatok egy törvényt. A Telecommunications Reform Act-et, mely még a saját alkotmányotokat is sérti, és amely Jefferson, Washington, Mill, Madison, DeToqueville és Brandeis álmait porba tiporja. Ezek az álmok bennünk újjá kell hogy szülessenek.

Rettegtek saját gyermekeitektől, mert ők otthonosan mozognak egy világban, ahol Ti mindig idegenek maradtok. Mert féltek tőlük, a szülői kötelességeiteket átruházzátok a bürokráciára. Gyávák vagytok eme kötelességeket magatok kézberagadni. A mi világunkban minden jelen van, mi emberileg kifejezhető, a megalázótól a magasztosig. Mindez része egy gigantikus, világot átölelő dialógusnak. Nem tudjuk a levegőt, melytől megfulladunk, a levegőtől, mely éltet és szárnyakat ad, elválasztani.

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Singapurban, Olaszországban és az USA-ban megpróbáljátok a szabadság vírusát a cyberspace határaira felállított őrhelyekkel megállítani. Ezek az őrhelyek rövid ideig talán ellen tudnak állni, de hosszú távon tehetetlenek lesznek egy olyan világban, mely nemsokára egy bitekből álló óceánba merül majd.

A Ti egyre nagyobbá váló teljesen haszontalan információs iparotok szeretné magát védeni azzal, hogy olyan törvényeket javasol Amerikában és máshol is, melyek elhitetetik, hogy a nyelv maga az ő hatáskörükbe tartozik. Az ilyen törvények az ideákat egyszerűen ipari terméknek szeretnék beállítani, melyek nem értékesebbek mint mondjuk a nyersvas. A mi világunkban minden, amit az emberi elme kitalál, pénzeszközök nélkül a végtelenségig megsokszorozható és elosztható. A gondolatok globális elosztásához nincsen többé szükségünk a gyáraitokra!

A Ti egyre ellenségesebb és kolonializáló törekvéseitek ugyanabba a helyzetbe sodortak minket, mint amiben azok a harcosok voltak, akik annak idején a szabadságért és az önrendelkezés jogáért küzdöttek távoli gyarmataitokon. A virtuális személyiségünket a Ti uralmatok alól ki kell vonnunk, még akkor is, ha a testünk továbbra is a kormányzásotok alatt marad. A világ összes országában egyszerre leszünk jelen, nehogy a gondolatainkat börtönbe zárhassátok.

A cyberspace-ben a lélek civilizációja leszünk. Legyen eme civilizáció humánusabb és fairebb mint a világ, melyet Ti uraltok.

Davos, Svájc

1996. február 8.

Fordította: Nihil

Első gondolatom az volt ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban, hogy majd azt a címet adom neki, 'Bojkottálj vagy büntess!'. Aztán folyamatosan változott a potenciális cím: 'Bojkottálj! (Vagy büntess!)', majd 'Bojkottálj! (Esetleg büntess!)'.

Mire gondoltam a büntetés alatt? Arra, hogy ha valaki netán mégis úgy dönt, elmegy szavazni, legalább azzal büntesse meg a kormány vagy ellenzéki oldalon induló jelölteket, hogy bukott, a közbizalmat eljátszó politikusokra semmilyen esetben sem szavaz. Ezt ki lehetne, és ki kellene terjeszteni a még komolyabb hatalmi pozícióbaba sosem került, de bukott eszméket képviselő politikusokra is.

Talán ez jó ötletnek tűnik, de én mégis megmaradok egyetlen szónál: 'Bojkottálj!'.

Legutóbb az országgyűlési választások után írtam bejegyzést. Legszívesebben akkor is kihagytam volna a részvételt, mivel azonban nem volt olyan csoportosulás, ami ezt az álláspontot fölvállalta volna, úgy gondoltam jobb, ha elmegyek szavazni. Elvégre egyedül mégsem bojkottálhatok. Az az érzés volt bennem, hogy az ilyesmit általában többen szokták csinálni.

Aztán amikor a 'demokratikus ellenzék' elfogadta a választási eredményt, és felesküdött az 'Alaptörvényre' (illetve amikor belegondoltam, hogy most ez következik), gyorsan hányingerem támadt. Erről szól a legutóbbi bejegyzésem: Beülni Orbán Viktor parlamentjébe.

Úgy vélem, mostanra kikristályosodott az álláspontom, amit nem éppen kifinomultan a következőképpen fogalmaznék meg: a továbbiakban nem tudok és nem is szeretnék semmilyen magyarországi választáshoz úgy viszonyulni, mint ami egy normális demokráciában alapvető lenne. Ne álljon elém senki azzal, hogy egy állampolgárnak kötelessége részt venni a szavazáson! Ne akarják beadni, hogy végre érdemes szavazni! Ne jöjjön senki azzal, hogy most kinyilváníthatom a véleményemet Orbán rendszeréről! Ez mind hazugság! Lelkesedést tőlem magyar politikus legközelebb akkor várjon, ha a programjában az szerepel, hogy új demokratikus választás, új alkotmány, hatalmi ágak szétválasztása, normális törvénykezés az országgyűlésben, etc...

Utálom a focit, de most mégis egy ilyen 'allegória'. Ha le van zsírozva, hogy a végeredmény körülbelül 9:3 a Fidesz javára, mit számít, hogy egy-két poszton mégis sikerül kicsit megszorongatni valakit? És amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szabályokat megváltoztatták és a bíró részrehajló, miként várja bárki is, hogy lelkesen szurkoljak? Nem szurkolok!

És nem is szavazok! Nem érdekel egyetlen 'demokrata politikus' sem, akinek elfogadható részt venni az ilyen igazságtalan választásokon!

Egyelőre nem tudom, hogy milyen tényleges aktivitás következik ebből az alappozícióból. De majd ötletelek, és megírom. Vagy szívesen veszem akár mások véleményét is...

Valahogyan rávettem magam, hogy április 6-án szavazzak. A döntésemet bánom. Úgy gondolkodtam, ha nincs olyan csoportosulás, amely határozottan felvállalja, hogy ilyen tisztességtelen választási törvény alapján nem vesz részt a választásokon és a választópolgárokat is tömegesen erre buzdítja, akkor jobban teszem, ha elmegyek szavazni. Sajnos a vesztesek, a bukottak csak a vereség után, gyakorlatilag a saját ügyetlenségüket mentegetve említették, hogy a választási törvény eleve tisztességtelen, azt a kormányzó pártok önmagukra szabták.

De nem csupán a tisztességtelen választási törvénnyel van gond. A probléma ott kezdődik, hogy az elmúlt évek törvényhozói és egyéb gyakorlata a hatalomgyakorlás hatékonyságának növelését, és lényegében a hatalmi ágak szétválasztásának fölszámolását jelentette.

Ha ebbe belegondolok, egyáltalán nem értem, miért vettem részt a szavazáson. Ha elképzelem, hogy május 6-án a képviselők megteszik esküjüket az Alaptörvényre, rosszul vagyok. Hogy lehet felesküdni arra a „törvényességre”, amit a Fidesz az elmúlt években összehozott?! Hogy lehet erre esküt tenni?!

Ez a kérdés elsősorban a magát demokratikusként jellemző, teljesen impotens és fölösleges baloldali pártoknak és politikusoknak szól, akik egy Fidesz kétharmaddal az orruk előtt, és egy Jobbik nyomulással a hátuk mögött nem veszik észre, hogy teljesen alkalmatlanok, és lényegében képtelenek más eredményt elérni, mint a bénázásban és pofára esésben önmagukat felülmúlni.

A baloldali és liberális értelmiségnek föl kellene ismernie, hogy csak naiv-bornírt módon önmagával együtt másokat áltat, ha a „demokratikus ellenzéktől” bármit is vár. Ez az „ellenzék” a választásokon képtelen volt értékelhető hatást elérni, erre ugyanúgy képtelen lesz, ha elfoglalja helyét abban az országgyűlésben, ahol a Fidesznek kétharmada van. Az egész történetben a „demokratikus ellenzék” csupán azzal nyer némi szerepet (funkciót), hogy majd eskütétellel elfogadja az Alaptörvényt és azt a „törvényi rendet”, amelyet a kormánypártok létrehoztak.

Ennek a funkciónak a betöltéséhez, a megfelelő asszisztálási szerepkörhöz és a parlamenti ülőhelyek elfoglalásához kívánok a „demokratikus ellenzék” „politikusainak” jó lelkiismeretet és eredményes munkát a következő négy évre!