Előző jógaügyi írásomban felidéztük Németh Sándor szavait, miszerint, aki jógázik, démonizálódik és nehezebben kezd el hinni. Majd következtetni próbáltunk arra, hogy milyen istenképet és hívőkről alkotott képet kell feltételeznünk, ha a jógát ilyen nagy problémának tekintjük. Azonban nehéz olyannak tekintenünk Istent, mint akinek gondot okoz egy jógás megszólítása.
Erre az én személyes esetem is jó példa. Életemnek abban az időszakában, amikor úgy döntöttem, hogy keresztény leszek, naponta órákat töltöttem különféle jóga pózokban. Sőt, ha felvettem egy pózt, bizonyos esetekben hosszabb időn át meditációs gyakorlatokat is végeztem. Többek között különféle légzésre koncentráló, s ezzel együtt olykor recitáló meditációkat hajtottam végre, de még a futást is úgy gyakoroltam, hogy hosszabb távokon a légzésre koncentrálva inkább valami spirituális élményt nyújtson. Utáltam, hogy az emberek olyan életet élnek, ami nélkülöz minden spirituális aspektust. Meg voltam győződve, hogy ilyen oldala létezik az életnek, és rendkívül nyitott voltam minden ezzel kapcsolatos megtapasztalásra.
Németh Sándor értelmezése szerint egyre távolabb kellett volna kerülnöm attól, hogy elkezdjek hinni Jézusban. Azonban volt egy ember, aki elég részletesen hajlandó volt nekem beszélni a megváltásról. A beszélgetésünk végül azzá vált, hogy az egész üdvtörténetet elmondta, amiből megérthettem, miért volt egyáltalán szükség a megváltásra. Mindarra, amit a környezetemben lévő emberekből hiányoltam, adott egy viszonylag összefüggő magyarázatot, és fölvázolta, mi volna erre Isten megoldása. Én azonban képtelenségnek tartottam, hogy egyetlen szent irat(gyűjtemény) megragadhatja az igazságot. Úgy véltem, a vallások mind ugyanazt keresik, és egyik mélyebben, másik felületesebben, egyik innen, a másik onnan nézve a teljes igazság egy szeletét ragadja meg. Így a legjobb, amit tehetek, hogy ezt az ugyanarra mutató lényeget kihámozom a különböző vallásokból, és egy komoly kutatás eredményeként saját úton közelítek az igazsághoz. Egy ponton azonban az említett ember, azt mondta nekem, hogy az igazság egy személy. Erre nem gondoltam. Bonyolult, nehezen leírható, és egy életen át keresni, csiszolni való rendszerként képzeltem el az igazságot. Elfogadtam Isten létezését, és rengeteg mindent gondoltam Istenről, de azt tapasztaltam, hogy ez önmagában nem visz közelebb semmihez. Istent pusztán az egyre csak bonyolódó rendszeremben valahol (ugyan fontos helyen) helyeztem el, de semmilyen konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mit kezdjek vele. A lényeg, hogy az a lehetőség, hogy az igazság megismerése egyenlő egy természetfölötti személy megismerésével, s így nem egy komplikált rendszerben kell gondolkodnom, nagyon elgondolkodtatott.
Végül arra jutottam, hogy egy próbát megér az az Isten, akiről beszélnek nekem. Igyekeztem kideríteni, mik a feltételei annak, hogy ezzel az Istennel bármi viszonyom legyen. Azt találtam, hogy Jézus személyéről kell ezt-azt másképp gondolnom. Így, némi segítséggel, imában (tehát ezt az Istent megszólítva) elmondtam, hogy ezennel elfogadom, hogy Jézus az ő fia, aki meghalt és feltámadt. Ezen a ponton talán viccesen hangzik a beszámolóm, de az történt, hogy ez mindent megváltoztatott. Innentől kezdve az volt a központi kérdés, hogy mit akar ez az Isten, és miért küldte a fiát. Mindez ignorálhatatlan lett számomra.
A jóga miatt és azért, hogy "tele voltam napkeleti bölcsességekkel", senki nem piszkált. Soha. Akkor sem, amikor nem hittem Jézusban, és utána sem. Ettől függetlenül egészen természetes volt számomra, hogy ha abban az Istenben hiszek, akinek Jézus a fia, más vallások gyakorlatait nem folytatom. Nem kellett démonokkal, átkokkal és hasonlókkal ijesztegetni. A Biblia azt a pillanatot, amikor valaki így elkezd hinni, újjászületésnek vagy felülről, Istentől való születésnek nevezi, és az ilyen új hívőt csecsemőhöz hasonlítja. Ki az, aki úgy tekint egy csecsemőre vagy kisgyerekre, mint akit félelemkeltéssel kell nevelni?
Amikor keresztény lettem, annyit meditáltam és jógáztam, mint korábban soha. Eszem ágában nem volt kereszténnyé válni. Ettől visszataszítóbb, képmutatóbb és evilági vallást nem is tudtam elképzelni. A Bibliát is csak azért olvastam, hogy hibát találjak benne, és életem első imáját pusztánk azért mondtam el, mert kíváncsi voltam, változik-e attól valami, ha megteszem, amit az a keresztény mond.
Ez lett belőle. Meg vagyok győződve, hogy ha a keresztények azt az üzenetet mondják, amit Isten rajtuk keresztül szeretne eljuttatni az emberekhez, akkor annak meglesz az eredménye. Nem azt szeretném látni, hogy tömegesen akarják erővel megváltoztatni az embereket, holott semmi közük ahhoz, ki hogyan él. Belemagyaráznak mások életébe, kormányokkal együttműködve törvénybe akarják írni az erkölcseiket és azzal foglalatoskodnak, hogy másokat elítéljenek (pl. petíciókkal). Ideális esetben a keresztényeket alig lehetne kívülről bolondnak nézni más miatt, amint azért, hogy hisznek Jézus feltámadásában. Sajnos vannak, akik ezen felül szolgáltatnak bőven más ürügyet is ehhez...
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.