„Szerintem igen” – Szerintem nem

Ruff Tibor: Az Újszövetség és a Tóra
Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2009. p. 478

Ruff Tibor az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Vallástudományi Doktori Iskolájában készítette doktori disszertációját, amely aztán könyv formában jelent meg. A szerző a Hit Gyülekezete lelkésze, a gyülekezet teológiai akadémiájának tanára. Konzulense, Rugási Gyula ugyanitt munkatársa.

Dolgozata négy nagy részből épül föl. Először Módszertani bevezetőjét olvashatjuk, majd három további egység következik, amely sorban Jézus, a zsidókeresztények és Pál apostol viszonyát vizsgálja az írott és a szóbeli Tórához. A könyvet fogalomjegyzék és bibliográfia zárja.

Nem egyforma súllyal foglalkozom a könyv minden részletével. Így, talán elítélhető módon, a központi részről, a munka törzsét adó fejezetekről viszonylag kevés szó esik. Ennek egyik oka, hogy a módszertani rész koncepcióját alapvetően hibásnak tartom. A mű központi célja bebizonyítani, hogy tökéletes harmónia van az Újszövetség és a Tóra között, valamint csak akkor vagyunk képesek megérteni a Szentírás üzenetét, ha történetileg minden részletében hitelesként, minden ellentmondástól mentesként és egységesként kezeljük szövegét. A szerző ennek a célnak lényegében mindent alárendel. A másik ok, ami miatt csak vázlatosan térek ki a munka nagyobb részére, hogy olyan műről van szó, aminek nem is annyira tartalma és mondanivalója, hanem a hozzá kapcsolódó körülmények jelentik az érdekességét.[1]

„Szerintem igen” (p. 78) – ezt a választ adja Ruff Tibor Spinoza azon kérdésére, hogy „vajon én, aki tagadom kísértetek és szellemek létezését, kevésbé értem-e ezért azokat az írókat, akik e tárgyról írtak”. A módszertant bevezető rész első lapjain fölhívja a figyelmet témája kényes voltára, és gyorsan megvonja a kompetenciát e kérdéseket illetően mindazoktól, akiket nem valamilyen „nagyon erős belső motiváció” (p. 28) terelget ilyen irányú kutatások felé. Azt állítja, kérdéses, „hogy az illető nem hívőként világosan, lényegileg meg tudna-e érteni mindent, amit olvas” (p. 28). A szerző ugyan számos alkalommal emlékezteti olvasóját, hogy az általa érintett egyes diszciplínák határait mindig figyelembe kívánja venni, és nem szándékozik illetéktelen határátlépésekbe bonyolódni (lásd p. 27-31), ám mindebből, úgy érezni, nem sok valósul meg. Ruff Tibort olvasva olyan érzésünk támadhat, hogy a vallástudomány művelése elsősorban nem intellektuális munkát jelent, hanem inkább spirituális teljesítményt.[2] A Módszertani bevezető olyan megközelítésmódot ad elő, amely eleve létezik és nem gondos vizsgálódás után áll föl. Apologetikus hangvételű, eklektikus írással állunk szemben. Olyan terepre kerültünk, ahol „a hívő tudós játékba hozhatja hitét” (p. 31) és mindenki más a legoptimálisabb esetben is nagyjából funkcionális analfabétává degradálódik, amint kezembe veszi az Újszövetséget. (v.ö. p. 28)

Ruff Tibor első lépésben röviden bevezeti a szövegközeli olvasat fogalmát, mely annyit jelent, hogy értelmezését nem rendeli alá semminek, ami a szövegen kívül való. Aztán különbséget tesz „megtörtént események” és „történelmi ténynek elfogadott események” között, és azt firtatja, hogyan is dől el, mit tekint a történelemtudomány elfogadott történelmi eseménynek, illetve mitől függ, hogy egy esemény helyet kap-e a történelmi tények között. Ennek a gondolatnak akkor növekszik a szerepe, amikor megállapítja, hogy bizonyos események (pl. csodák) pusztán azért nem válhatnak elfogadott ténnyé a történettudományban, mert az esemény nem értelmezhető a modern természettudományos felfogás alapján. Az „üdvtörténeti esemény” fogalmát elválasztja a mítosztól és a legendától az alapján, hogy a Szentírás szövege megköveteli az üdvtörténeti események valóban megtörtént tényként való elfogadását. A mítosz, a legenda egyfajta példázat értelemben igaz. Tehát a Szentírás beszámolója a csodálatos eseményekről teljes szószerintiségében igaz ebben a megközelítésben. Ezt azzal is igyekszik alátámasztani, hogy külön elemzi a csodákat és azok szerepét a Szentírásban. Azt állítja, a szöveg csodátlanítása megfosztja valódi, belső üzenetétől, erkölcsi mondanivalójától a Szentírást, sőt, a csodákhoz való viszonyulás a szöveggel foglalkozó ember vagy közösség hitének és morális állapotának is lakmuszpapírja (lásd pl. p. 50).

Külön részben fejti ki az általa képviselt biblikus szemlélet és a modern világnézet összeegyeztethetetlenségét és végül így összegzi alapelvét: „nem kívánom mesterségesen leszűkíteni a szöveg jelentéstartományát azáltal, hogy a priori alárendelem a modern, természettudományos világnézetnek; egyrészt azért nem, mert úgy látom, ezzel igen tetemes jelentésvesztést szenvedne el a szöveg, másrészt azért sem, mert a modern természettudományos világnézetet nem tartom abszolút igazságnak. A két paradigmát nem tartom sem összeegyeztethetőnek, sem összemérhetőnek”[3]. (p. 69.) Úgy gondolom, a két világszemlélet (lényegében a felvilágosodástól számított modernitás és a bibliahű gondolkodás[4]) antagonisztikus ellentétét a helyén ragadja meg és jól fejti ki Ruff Tibor. A szerző lényegében a két szemlélet közötti (áthidalhatatlan) szakadék szélére sétál, belenéz, megállapítja, hogy nagyon mély, szépen visszamegy saját terepére, majd a további fejezetekben megírja munkáját.

Ezek a fejezetek a Szentírás szövegének és a rabbinikus irodalomnak kiváló ismeretéről tanúskodnak, de sajnos szakirodalmi utalást alig találunk a lábjegyzetekben. A Jézus és a Tóra című (Második) részben Vermes és Flusser neve olykor feltűnik, de úgy lehet érezni, a könyv végén közölt terjedelmes irodalomjegyzék nincs arányban a tényleges hivatkozásokkal. Ez az érzésünk a továbbiakban is mindvégig fönnáll. A Második rész alapos, részletekre kiterjedő elemzés Jézus és az írott, valamint szóbeli Tóra közötti viszonyról, de nem vallástörténeti, hanem a „biblikus teológia” megközelítésében tálalt elemzés, gondosan ügyelve arra, hogy a szerző hitének semmi ne mondjon ellent. E rész fő célja talán úgy összegezhető: Jézust úgy bemutatni, mint aki Isten Fiaként, a Messiásként imádható és tisztelhető mindazok számára is, akik semmiben nem akarnának összeütközni a Tóra egyetlen parancsával sem.

A Harmadik rész a zsidó- és pogánykeresztények viszonyát vizsgálja a Tórával, ami végül elvezet bennünket Pál esetében ugyanehhez a viszonyhoz. S voltaképpen kiderül, hogy a lényegi kérdés nem más, mint a Szentírás szövegének egysége. Ruff Tibornak először mint összetartozó szövegtesttel kellett szembenéznie ezzel a problémával a Biblia esetében, majd a Negyedik részben Pált tárgyalva a lehetséges belső, tartalmi-logikai ellentmondásokkal is kénytelen volt számolni. Mindkét esetben azt az eljárást választotta, hogy posztulálta az egységet, összetartozást és olyan interpretációt keresett, amely szerinte sokkal gördülékenyebben képes értelmezni a szövegeket. Így olyan képet kapunk a kereszténység legmeghatározóbb alakjairól és az első keresztényekről, amely egységes volt a Tórához való viszony értelmében. Ugyanis Jézustól Pál apostolig nem találkozunk senkivel, aki lényegében vétett volna a Törvény ellen. Mindez úgy összegezhető, hogy Ruff Tibor az úgynevezett őskeresztény egységet a Tórához való viszony oldaláról közelíti meg. Az ősegyház ilyen bemutatása azonban nem nevezhető tudományosnak. Szembe kell azzal nézni, hogy ez az egység valójában sosem létezett (olyan idilli módon, ahogyan ezt sokan bemutatják), és az Újszövetséget alkotó írások olyan szövegek, amelyekből egységes, vitathatatlan teológia nem faragható. A Szentírás nem ad a kezünkbe kész teológiát, maximum alapanyagot, hivatkozási alapot egy teológia „elkészítéséhez”. Ruff Tibor semmit nem akar hozzátenni a szövegekhez az értelmezés során. Ez esetben be kellene látnia, hogy akkor kezeli helyén a szövegeket, ha azokat a kereszténység egy speciális időszaka történetének szövegeiként nézi, és ahhoz, hogy teológiát tudjon csinálni, valami plusz hozzáadása szükséges a szövegekhez. Tehát a szöveg önmagában nem elég.

Összesítve tehát a fő kérdés a Biblia könyveinek értelmezése körül összpontosul. Az értelmezésünk leginkább rólunk fog elmondani valamit: tudósok vagyunk vagy hívők, hitéleti vagy szakkönyvet írunk… A könyv mindenesetre értékes gondolatmeneteket ad közre, és Ruff disszertációját nagyon sokan méltatták. Tatár György opponensi véleményét inkább amolyan baráti jótanácsként olvastam a későbbi könyvként való megjelenéshez. Babits Antal méltatását indokolatlannak érzem. Szigeti Jenő távolságtartóbban, több kérdést fogalmaz meg! Sajnos, hogy nem hosszabban értékelte a munkát. Végül köszönetet mondok Staller Tamásnak, az OR-ZSE Doktori Iskola elnökének, hogy lehetővé tette számomra az opponensi véleményekhez való hozzáférést, sokban segítette, hogy árnyaltabban gondolkodhassak a témáról.

Jegyzetek

[1] Ez utóbbi állítás sok esetben elmondható a hazánkban megjelenő, úgynevezett tudományos munkákkal kapcsolatban. Különösen a vallástudomány területén. Kiválóan példázza ezt Balla Péter disszertációja (Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet egy tudományág igazolására, KIA, 2008), amelyről Jakab Attila írt recenziót. Lásd: Vallástudományi Szemle 2009/3 p. 226-233. Ruff Tibor munkája annak a hullámnak a része, amely a Szent Pál Akadémián indult el, hogy minél több oktató doktori fokozatot szerezzen, és így lehetővé váljon a Hit Gyülekezete bibliaiskolájában mester szintű teológiai képzésre. A támogatott oktatókat elsősorban Rugási Gyula kísérte útjukon, és ő is volt konzulensük. Ezek a disszertációk és témaválasztásuk legjobban a Hit Gyülekezet tanításának az oldaláról érthetők meg; ugyanis ahhoz szolgálnak adalékanyagul. Nem annyira objektív és kritikai tudományos kutatásokról van szó. Ezen kívül azt gondolom, nagyjából megragadható itt más is: azon felül, hogy a Hit Gyülekezet a Bibliából vett komplex tanítással igazolja, hogy a keresztényeknek kitüntetett helyen kell ápolni a kapcsolatot a zsidókkal, az egyre inkább a történelmi egyházak stílusát produkáló, a hozzájuk hasonló elismerést és támogatást kívánó és végül elnyerő Hit Gyülekezetének ebben a „konvergencia menetben” az egyetlen lehetőség, hogy felvillantsa, számára igenis megfelel az az állam-egyház kapcsolat, amit a történelmiek élveznek, az volt, hogy kritika nélkül nyit az állam által leginkább elfogadott és támogatott zsidó közösségek irányába. Összevetésképpen pl. a messiáshívő zsidók közösségeivel sose kereste a kapcsolatot. A történelmi keresztény egyházakkal pedig nem kereshette, mert azokat megszületése óta ostorozta. Ezzel a dologgal a Hit Gyülekezete egyébként óriásit váltott: míg a múltban úgy akart egyenlő lenni a történelmiekkel, hogy az állam és egyház radikális szétválasztását hirdette, most úgy akar egyenlő lenni (és lett is), hogy ugyanazt a kapcsolatot kívánja az állammal, mint amit a történelmiek élveznek. Véleményem szerint mindez megemlíthető, amikor Ruff Tibor disszertációjáról beszélünk.

[2] Ennek a nézetnek az erősítése, és ismételgetése csak fokozza azt a hazánkban erőteljesen érvényesülő elgondolást, miszerint a vallásokkal és egyházakkal kapcsolatos ismeretanyag és foglalkozás valami titokzatos és misztikus dolog lenne, ami kevesek privilégiuma. A vallástudománnyal foglalkozó szakemberek sokszor inkább tetszelegnek valamiféle „beavatott” vagy „guru” szerepkörben, mint kritikai gondolkodású tudósokként. Ez nem is csoda, amikor például az ugyanezen az úton járó Mircea Eliade műveit minden komolyabb kritika nélkül teszik zsinórmértékké.

[3] Ezen és számos más ponton szerepel a disszertációban utalás Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete című munkájára, amely alapján Ruff saját megközelítésmódjában egy másik paradigma körvonalait látja, s mikor saját érvelésének logikai köre bezárul (p. 71), utalást tesz a szerzőre, modván: „nem ugyanabban a világban dolgozunk” (p. 78) és lehetőséget lát –ahogyan Tatár György is észre veszi– önnön elkötelezettségének megvallására is: „azért foglalkozom ezzel, mert ez érdekel” (p. 77). A Kuhn munkája által nyújtott minden lehetőség ellenére is érdemes figyelembe venni bizonyos észrevételeket A tudományos forradalmak szerkezete c. munkával kapcsolatban. Lásd pl. Szabó E. László: A tudomány kifinomult filozófiai problémáitól egy fejletlen tudós-etológiáig, http://philosophy.elte.hu/leszabo/tudomanyfilozofia/1_fil2klub/ (2012.02.24.). Tehát úgy vélem, Kuhn kritikus olvasása sokban árnyalhatja azt, ahogyan Ruff Tibor felhasználja eredményeit.

[4] Ez valójában a Biblia fundamentalista értelmezését jelenti. Itt osztom a szerző által lábjegyzetben idézetteket: „Intoleráns-e szükségképpen a fundamentalizmus? Hermeneutikai szempontból igen, de politikailag nem feltétlenül” (p. 70). Míg a fundamentalista értelmezéshez érdekes lehet figyelembe venni: Zimmer, Siegfreid: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Egy konfliktus tisztázása, Kálvin, 2009, Bp.

(A recenziót 2012-ben írtam.)