"Sétáltam a parkban, porhanyó avaron." - jutott eszembe. Nem éppen tavaszi gondolat. De mi jusson eszébe az embernek, ha szétnéz és azt látja, az emberek kezei úgy lógnak, mint megannyi csüggedt falevél az őszi tölgyeken. Mindegy. A lényeg, hogy eszembe jutott, Kertész Imre mit csinált 1961 őszén. No persze azon kívül, amit valószínűleg mindig is gyakorta csinálhatott "az öreg: az iratszekrény előtt állt és gondolkodott." (Kertész)
Az ember, ahogy él, általában talál valami értelmet az életének. Többnyire ez jelenti az ő személyes világképét. Az ember életében a halál (még a legoptimálisabb esetben is) mindig néhány évtized távolságra van csupán. Mégis talál valamit, ami miatt azt meri mondani, ezért érdemes élni. Vagy: így érdemes élni. Nos, a funkcionális ember nem adhat értelmet az életének, mert mások adnak funkciót az életének. Igazából választása sincs, hogy ezt a funkciót betölti-e vagy sem. Még ha lázad is, elbukik. Lázadásával csak jobban betölti a funkcióját. Olyan, mint Winston Smith, Európa utolsó embere, akinek lázadási kísérlete csak még jobban megmutatta, hogy mennyire hatalmas Nagy Testvér. Winston Smith nem hős volt, hanem áldozat. A hős mindig is Nagy Testvér volt. (Orwell)
Szükségszerűen az életről kell gondolkodnunk, ha a funkcionális emberről akarunk gondolkodni. Róla azt mondjuk, hogy nem éli meg az életét. Nem élete van, hanem funkciója. Az élete: "lezajlik". Üresebb nem is lehetne. "Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik." (Kertész) Persze, ha az ember "kivételesen elnéz a messzeségbe", lehet hogy azt mondja "mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe". (Örkény) Ki az, akinek a sorsán ne csillanna át a semmi? Ki az, aki ezt tökéletesen képes kiküszöbölni? Vajon nem érezi azt az ember, hogy minden törekvése ellenére is, az élete csak úgy lezajlott? És hogy olyan lett, amilyen, és: "az ember mindenképpen hibás egy kicsit"? (Camus)
A lényegi kérdés mégis az, hogy az ember olyan életet él-e, hogy abban megvan a tragédia a lehetősége. "A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember." Na most a funkcionális ember nem hős, tehát tragédiában nem mondható el a története. Kertész szerint a sors lényege, hogy magában hordozza a tragédia lehetőségét. "De ma már az ember csak alkalmazkodik." (Kertész) A funkcionális ember sorstalan. Ennek az embertípusnak a megértése az egyik kulcs Kertész Imre művének a megértéséhez. A funkcionális ember külső meghatározottságát éli meg valóságként. Az író kérdése, hogyan formálhat sorsot ebből a meghatározottságból. Regénye megírása (jobb nem jut eszembe) egzisztenciális feladat.
Az író és regénye viszonya. A kérdés nem az, hogy egy ember élete lehet-e regény (elmondható-e regényben), hanem egy ember regénye: az író regénye, lehet-e élete, sőt élete-e. "Egyazon regényt élni és írni." (Kertész)
Az ember vissza akarja kapni önnön élete egzisztenciális megélésének élményét. Ha őszinte vagyok, eddig csak ez az irodalmi program tudott megérinteni. S ez az embert arra készteti, hogy "beszálljon kora gályájába" s ne azon gondolkodjon, "mi az ördögöt keresett ezen a gályán", hanem "Kihajózzon (Nyílt vizekre)" aztán, ha kell "Bolyongjon (Szirtek és zátonyok közt)", végül pedig "Elengedje (A kormányt)", "Behúzza (Az evezőket)" és "Boldog" legyen.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.