Interjú dr. Körmendi Gézával

Előszó

1.
Örülök. hogy néhány alkalommal volt lehetőségem kiadós beszélgetésre Géza bácsival. Örülök. hogy ebből egyet rögzíthettem is. Körmendi Géza 2015 januárjában elhunyt. Megtiszteltetés, hogy a tatai Eötvös József Gimnázium gyászközleményében ebből az interjúból idézi Géza bácsi gondolatait. Az ő emlékére közlöm blogomon a beszélgetést teljes egészében. (Az interjú 2005-ben készült, amikor a gimnázium harmadikos tanulója voltam.)

2.
„A Körmendi-korszakot még fogják emlegetni!” – emlékezett vissza egyik tanárkollégájának állítására dr. Körmendi Géza riporton kívüli beszélgetésünkben. 1967 és 1983 között, a tatai Eötvös József Gimnázium igazgatójaként végzett munkája máig meghatározza az iskola arculatát, oktatási módszereit. De nem csak az iskolaigazgató Körmendi Gézát lehet emlegetni. Néprajzi és történeti kutatásai több kötetben jelentek meg, emellett különféle tanulmányaival rendszeresen találkozhatott az olvasó tudományos folyóiratokban. Tevékenysége, életműve elismerést érdemel. Ennek az interjúnak azonban az a célja, hogy a páratlanul derűs, boldog Körmendi Gézát is bemutassa.

„Boldog vagyok”

Györkös Gábor: Minden megnyilvánulásából érződik, szereti Tatát. Mikor és hogyan szerette meg?

Dr. Körmendi Géza: Itt születtem és itt nőttem fel. De igazából akkor szerettem meg, amikor el kellett hagynom. A háború alatt elvittek leventének, akkor éreztem meg igazán, hogy mit jelent nekem a város. Vágyakoztam a Nagy-tó iránt, a Fényes fürdő iránt, a gimnázium iránt, az osztályok iránt. Addig nem éreztem a kötődést, mert itt éltem, megvolt minden: a mozi, a Nagy-tó, a korcsolyapálya. Amikor elvittek és távol voltam, akkor éreztem, hogy hiányzik. Tizenhat éves voltam.

Gy. G.: Az, hogy elvitték, milyen reakciót váltott ki Önből?

K. G.: Összeszedtek minket. Aki nem jelent meg, annak a szüleit megfenyegették, hogy lecsukják vagy megölik. A korosztályomat a Cifra malomnál átellenben lévő nyilas pártháznál gyűjtötték. A helyzetem különleges volt, mert megszöktem és hazajöttem. A szüleim Kocson bujtattak, de bejöttem Tatára és megláttak a nyilasok. Akkor az apámat agyon akartál lőni, ezért gyorsan beálltam katonának. Majd mint magyar katona orosz hadifogságba kerültem. Hogy hogyan jutottam vissza Tatára, az már egy hosszadalmas történet.

Gy. G.: Így nyilván a tanulmányai is megrekedtek…

K. G.: Miniszteri rendelet szerint beiratkozhattam a hatodik osztályba, az ötödikből pedig magánvizsgát kellett tennem, így egy év alatt két osztályt tettem le. Meg is látszott ez később a tanulmányi eredményeimen.

Gy. G.: Mindez a tatai gimnáziumban történt?

K. G.: Igen, 1946-ban a piaristákhoz kerültem vissza, és ’48-ig, az államosításig piarista diák voltam. Aztán jött a vasúti balesetem - egy évig voltam kórházban -, majd ’49-ben már az állami gimnáziumban folytattam az iskolát. Úgy, hogy az osztálytársaim vittek le biciklivázon, és mankóval jártam egy évig, úgy érettségiztem ’50-ben.

Gy. G.: Mit csinált legszívesebben diákként, mit olvasott, hogyan gondolkodott?

K. G.: Nagyon szerettem olvasni. Tízéves koromra az összes Verne Gyula-könyvet elolvastam. Akkor azt hittem, hogy ő magyar író. Mikor a gimnáziumba kerültem, akkor tudtam meg, hogy francia. Nagyon szerettem az indiánkönyveket is. Még ma is megvan a Bőrharisnya, a Fehér sas meg a többi. A May Károly-könyveket is elolvastam mindet. Utána Jókai következett. Ez vezetett el az irodalom szeretetéhez. Így kerültem be az önképzőkörbe is. Ott volt egy nagyon neves piarista tanárom, dr. Bátori József, aki egyúttal a cserkészparancsnokunk is lett ’46-ban. Mert vízicserkész is voltam és kitűnő sportoló. Először futballoztam. A gyorsaságom ott már előjött. A testnevelési órákon nem nagyon törődtek velünk abban az időben. Ha valaki sportolt, az nem volt dicsőség egyáltalán, sőt… Ezért elmentem a Tatai Atlétikai Klubhoz, és ott kezdtem el futni ’47-ben. 100-on, 400-on és 800-on. Aztán kiderült, hogy a 100 méter nekem rövid. A 400 egy gyilkos roham volt. A 800 tűnt olyannak, amit jobban bírtam. Az országos keretben is benne voltam, és átkerültem a Tatabányai Sport Klubba. De rögtön jött a vasúti balesetem. Tizenkilenc éves voltam akkor.

Gy. G.: Hogyan került az érdeklődése középpontjába az irodalom és a történelem?

K. G.: Korábban is szerettem az irodalmat. Az önképzőkörben előadásokat tartottunk. Bemutattuk A fösvényt, a Botcsinálta doktort, dramatizált verseket, például A walesi bárdokat vagy Villon Haláltánc balladáját. A tanárunk, dr. Bátori József megszerettette velünk az irodalmat. Ő olyan ember volt, hogy amikor angol versekről beszélt, akkor angolul szavalta el azokat, ha Goethét mondott, németül adta elő. Csodálatos tanár volt. Később ő alapította meg a piarista rendtartományt Amerikában.

Tehát már akkor szerettem az irodalmat, de nem foglalkoztam vele, mert sportoltam. Amikor jött a balesetem és súlyos rokkant lettem, akkor derült ki, hogy nincs más lehetőségem: az eszemet kell elővennem. A piaristák korábban azt mondták: „Körmendi, neked olyan az eszed, mint a beretva, de olyan lusta vagy, mint az anyaföld.” A lustaság nem volt igaz. Azért nem tanultam, mert sportoltam, moziba jártam, udvaroltam, szóval sok mindent csináltam. Abban az időben az érettségi volt a netovább. Tehát annyit tanultam, amennyit éppen kellett. A balesetem után elővettem az eszemet. Tíz évig tanultam folyamatosan. Aztán választanom kellett, hogy mi legyek: tanár lettem. Elvégeztem a tanárképző főiskolát, a magyar és a történelem szakot, utána elvégeztem nappalin a néprajz szakot, majd doktoráltam.

Gy. G.: Könyveinek, írásainak jelentős része Tata történetével, néprajzával foglalkozik. Miért tartja fontosnak, hogy az emberek ismerjék történelmüket, városuk történelmét?

K. G.: Ahhoz, hogy az ember igazán ismerje szülővárosát, ismernie kell annak történelmét is. Elolvasgattam az elődeimnek a munkáit - akik az 1800-as években, az 1900-as évek elején publikáltak – és rájöttem, hogy hol van a hiány, hol lehet még bővíteni. Az az igazság, hogy nem csak helytörténettel foglalkoztam, hanem néprajzzal és nyelvészettel is. Szigorúan véve nyolc könyvem jelent meg Tatáról. Harminc évem ment erre, de boldog vagyok, hogy megírhattam. Azt, hogy milyen értékű a munkám, az utókor dönti majd el. A halhatatlanság általában a halál után jelentkezik. Az írásaimról 30 vagy 40 év múlva derül ki, hogy reálisan az igazat írtam-e meg. A másik az, hogy voltak események, amiket akkor nem írtam meg, mert nem írhattam meg az igazat. Egy példát említsek a sok közül. A vörös hadseregről régebben nem lehetett megírni, hogy Tatán minden utcában 4-5 nőt megerőszakoltak, és utána annyira megugrott a nemi baj, hogy nemigondozót kellett létesíteni.

Nagyon sokat írtam a gimnáziumról, az oktatásról. Az írásaimat épp most rendezgetem. A könyveimen kívül van mintegy 130 különféle írásom is, és azokból most válogattam ki a tataiakat. Ezen dolgozom most, mert az ember az élete vége felé már a begyűjtés, az összegzés gondolatával foglalkozik. A betakarítás időszaka ez.

Gy. G.: 1967 és 1983 között a gimnázium igazgatója volt. Mire emlékszik vissza legszívesebben ezekből az évekből, mi volt a legemlékezetesebb?

K. G.: Véletlenül lettem igazgató, nem számítottam rá, mert akkor csak két éve voltam tanár a gimnáziumban. Álmodni sem mertem, hogy én leszek az igazgató. Kértem gondolkodási időt is, persze nem adtak. Az első négy év nagyon kemény volt: kialakítani a tantestületet, az iskola profilját, a tagozatokat. Jó tantestület alakult ki az Eötvösben, a ’70-es évektől meg már nagyon jó. A fakultatív kísérletben is részt vettünk. Én voltam az ország tíz kísérleti iskolájának felügyelő igazgatója. Jártam az országot és sok tapasztalatot gyűjtöttem össze. Mi építettük ki a kollégákkal közösen a biológia, kémia, angol, orosz, matematika tagozatokat. Létrehoztuk az udvaron a kézi- és kosárlabdapályát, a biciklitárolót, a kőporosban az atlétikai pályát, parkosítottunk. Nagyon boldog vagyok, hogy ezzel a tanári gárdával együtt dolgozhattam. Az a jó igazgató, akiről nem érzik a tanárok, hogy igazgató, mert hagyja őket dolgozni, és nem erőlteti mindig rájuk a maga véleményét. Nagyon szerettem az Eötvöst.

Ezzel a tantestülettel értük el azt, hogy ’72 és ’82 között, egy mindent figyelembevevő felmérésben a tatai Eötvös országosan a 7. lett. Tehát nagyon szép 16 és fél évet töltöttem a gimnázium élén.

Sajnos, a katonai kollégium létesítésénél nagyon kemény vitáim voltak, amit talán még a tantestület sem tud. Nem akartam, hogy idejöjjön a katonai kollégium. Ekkor azt mondták a megyei vezetők, hogy vagy elvállalom, vagy elküldenek. Kidolgoztam egy tervet arról, hogy milyen alapon lehet megvalósítani a katonai kollégiumot.

Gy. G.: Mi adta Önnek a legfőbb motiváló erőt?

K. G.: Talán a génjeimben hordozom. Azt mondják, hogy a nagyapámra hasonlítok, aki nagyon szeretett dolgozni. Rám is ez jellemző: szeretek dolgozni. Amit elvállaltam, azt megcsináltam. Azt mondtam, hogy jó gimnáziumot alakítsunk ki, olyat, mint a piarista gimnázium volt. Nem voltam jó tanuló, az igaz, de nagyon jó módszereket kaptam tőlük. Ez arra ösztönzött, hogy próbáljam megvalósítani azt, amit láttam, átéltem. Selmeczi Kovács József latin-francia szakos tanárom, aki ismert engem, hat évig nem fogadta el a köszönésemet, amikor én lettem az igazgató. Aztán egyszer Tóvároson megállított, és azt mondta: „Állj meg fiam! Ide figyelj! Soha nem gondoltam, hogy belőled ilyen jó igazgató lesz.” Ez volt életem legnagyobb kitüntetése, mert kaptam többet is, nem panaszkodhatom. Most legutóbb az Apáczai Csere János-díjat.

Gy. G.: Mi indította arra, hogy írjon?

K. G.: Maradandót alkotni. Ez érdekes dolog. A Földön átutazóban vagyunk, itt küldetésünk van. Bennem fokozatosan kialakult egy úgynevezett küldetéstudat: írnom kell valami maradandót, amiért itt éltem a Földön. Azt, hogy a gimnázium igazgatója voltam, a diákjaim viszik tovább, ha szerettem őket, és ha ők is szerettek, de ők is meghalnak egyszer, és akkor minden elmúlik. De az írásaim, ha jók, talán megmaradnak. Ez ösztönzött.

Mindenkiben van ilyen. Van, aki szőlőt ültet, van, aki diófát. Csúnya szó az önmegvalósítás, én nem ebben hiszek, hanem abban, hogy valami maradandót alkossunk, amiért itt éltünk a Földön. Jó, ehhez tehetség is kell meg a Jóisten kegyelme. Negyven éves voltam már akkor és azt mondtam, hogy talán megpróbálom. Persze ez nagy áldozat volt a családomnak, a feleségemnek, nélkülük nem ment volna. Ezért éltem úgy, ahogy éltem. Most már mondhatom, hogy éltem, mert életem csúcsáról nézek vissza, hogy honnét jöttem. Aztán lassan lefelé indulok, hogy Burns a John Anderson, szívem, John című versében mondja. Őszintén mondom, hogy boldog ember vagyok annak ellenére, hogy rokkant lettem és sokat szenvedtem. Nem tudom, mi lesz az írásaimmal, de talán a nevem megmarad, talán a tanítványaim szívében élek. Talán…

Gy. G.: Beszélgetésünk során többször azt mondta, hogy „boldog vagyok”. Ismerek embereket, akik szép kort megéltek, de rosszkedvűek, semmi nem motiválja őket, talán már az életet sem szeretik annyira. Ön láthatóan derűs, kiegyensúlyozott. Mi van e mögött, mi ennek a titka?

K. G.: Két dolgot jegyeznék meg. Az életet hit és szeretet nélkül nem lehet élni. Elég későn jöttem rá erre, a balesetem után. Tehát hinni kell valamiben. A munkában, Istenben, a szerelemben vagy bármiben. A másik meg a szeretet. Szeretettel végezni a munkát. Ha a tanítás ez, akkor a tanítványt kell szeretni. Szeretni kell embertársainkat, vagy bárkit. Az idegeneket is. Ez valahogy különös erőt ad. Hit és szeretet nélkül nem érdemes élni – én folytatom annyival, hogy lehet, de minek. Ez alapvető dolog. Az igaz, hogy sokan öreg korukra bezárkóznak, elkeserednek, jönnek a betegségek, vesztenek az életkedvükből, a szerelem, a fiatalság elmegy, fölöslegesnek érzik magukat. Az életüket nem úgy élték le, hogy fölkészültek arra, hogy ők is megöregszenek.

Gy. G.: Ezt a felkészülést mikor kell elkezdeni?

K. G.: Korán. Rá kell döbbenni, hogy 50 év után az ember biológiailag is kezd visszafejlődni, 60 év után meg pláne, 70-nél meg már az öregedés jön. Azt mondom, hogy aki erre nem készül föl, azt váratlanul éri. Szerencsés vagyok, hogy a Jósten engem sok betegséggel meglátogatott. Az életemből, ha összevonom, három évet töltöttem kórházban. Tehát azt elég korán megismertem, hogy megbetegedhetek, és akkor rászorulok az embertársaimra, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy fél kezem van.

Az egészséges életmódra is törekedni kell. Elég korán megértettem ezt. Az orvos azt mondta: „Tedd le a cigarettát!” Eldobtam. „Az italt is!” Eldobtam. Ezeket abba kell hagyni.

Hiszek a jóistenben. A balesetem után összevesztem vele. Miért én? Miért nem az a másik? Miért nem annak vágták le a kezét? Miért én, aki jó sportoló voltam? Miért nekem kell rokkantnak, nyomorultnak lennem? Ezek jöttek elő a kórházi ágyon. Később rájöttem, hogy az isteni végzésben mindig van egy „utó” dolog, amit akkor nem veszünk észre. Akkor erre nem jöttem rá. Csak annyi volt bennem: vége a sportnak, vége az életemnek, vége a szerelemnek – nincs tovább. S ahogy ment az élet, rájöttem, ezzel célja volt Istennek. Elvégezhettem az egyetemet, ledoktorálhattam, írhattam, alkothattam.

Így van ez minden területen: fel kell készülni. A családi életre, hogy az ember a feleségével a gyermekeit neveli, s már nem magának, hanem nekik ad át mindent. És ez öröm. Az emberek azt hiszik, hogy csak nagy dolgok jelentenek boldogságot: kétmilliót nyerni vagy tízmilliárdot, vagy egy autót. Nem igaz. Az apró örömök adnak boldogságot. Az, hogy reggel fölkelek, kinézek az ablakon, ragyogóan süt a nap. Gyönyörű reggel van. Látom a virágon a harmatot, jaj, de szép! Aki ezeket az apró örömöket nem becsüli meg, annak sosem lesz nagy öröme sem, mert a nagy öröm elkerüli az embert.

A másik pedig az, hogy az emberek elmennek a csodák mellett. Az életben vannak ma is csodák. Mindenki életében. Az enyémben: kétszer jöttem vissza a halálból – ez egy csoda. Mindenhol vannak csodák. Azt mondják rá, hogy véletlen, meg mindennel magyarázzák. Nem. Valljuk be, hogy csoda történt!

A fiatalságot szépen kell élnünk, mert ha nincs szép ifjúság, az öregségben nincs mire visszaemlékeznünk. Az öregségnek van egy óriási ajándéka. Nem tudom másnap, hogy tegnap mi történt, de azt tudom, hogy tíz- és tizenhat éves koromban mi volt velem. Élesen jönnek elő a képek. Az, ahogy ott dolgoztam a pályaudvaron a vasútnál, vagy ahogy arattam, dolgoztam a bányában, Patrícia nővér a kórházban, ahogy szeretettel ápolt engem. Olyan, mintha ma történt volna. Ez nagy ajándék, az öregség ajándéka. Nem azt mondom, hogy „carpe diem”, vagyis szakítsd le minden nap gyönyörét. Hanem szép ifjúság, szép házasság, szép gyermeknevelés rengeteg gondossággal. Nem kell félni a jövőtől fiatal korban.

Befejezésül elmondok egy történetet. A postán voltam, levelet adtam föl. Ott álltam a sorban, és jött egy diáklány. „Hogy van Géza bácsi, drága? Hadd pusziljam meg! Jaj, de jól néz ki!” Azt mondtam neki, hogy boldog vagyok. Erre a sorból odajött egy csinos hölgy, és azt kérte, mondjam még egyszer: „Boldog vagyok!”

Gy. G.: Köszönöm a beszélgetést.