"...követ törnek s belőle piramist emelnek ők..." - Tadeusz Borowski

(I.)

Tadeusz Borowski 1922. november 12.-én született Zsitomirban. Négy éves korában apját szovjet hadifogolytáborba viszik (korábban egy lengyel harci szervezet tagja volt), és nyolc éves, mikor anyját egy másik szibériai táborba internálják. Rövidesen testvérétől is elszakad, aki internátusba kerül – Borowski pedig nagynénjéhez vidékre, falura. A család csak a háború előtti években egyesülhet – ebben az időben rettenetes szegénységben élnek (sátorban a város szélén). Tadek tizenhét éves, amikor kitör a háború. Érettségizik, rövidesen a varsói illegális egyetemen kezd tanulni. Borowski sem zsidó, sem más megjelölt etnikai vagy politikai „csoportba” nem tartozott – lengyel katolikusként – sorsszerűen, szinte véletlenül, minden különösebb ok nélkül került Auschwitzba (rabszáma: 119 198, a későbbiekben többször illette magát ezen a „néven”).

A háború kitörésekor, talán introvertált személyisége vagy a barátaival közös, a németeken és a háborún való könnyed élősködés okán nem csatlakozott az ellenállás tagjai közé (Wehrmacht által felügyelt építőipari telephelyen éjjeliőr, raktáros és munkájáért egy kis lakást is kiutaltak neki egy közeli barakkban). Olvasott, klasszikus irodalommal művelte magát. Tehetséges, pályakezdő költőként pedig saját maga sokszorosította első verseskötetét (Gzdiekolwiek ziemia, Bárhol a föld). Már itt, első kötetében (szokatlanul korán) rálel és belehelyezkedik a később valóságként megtapasztalt Kővilág ridegségébe.

„…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember / nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre, / fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből, / gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét / és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban / követ törnek s belőle piramist emelnek ők / sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek / s kenyérhajért esengne az ostor füttyébe halnak. / Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…” (Spiró György ford.)

Menyasszonya, szerelme Maria Rundo a lengyel ellenállás aktív tagja. Mariát, 1943. február 24-én elfogja a Gestapo és ellenálló társaival együtt hamarosan Auschwitzba kerülnek. Borowskit egy nappal később reménytelenül kódorogva az utcán találják és tartoztatják le. Április 29-én érkezik Auschwitzba (a szokványos módon, marhavagonban halottak és haldoklók között), ahol az egy hónappal azelőtt bevezetett „reform” értelmében az árja származásúakat nem gázosították el azonnal (a rendelet a tábor gazdaságosabb működését segítette), ideiglenesen az ítélet elmarad – így maradt életben. Megkezdi a rabszolgamunkát. Távírópóznákat emel, útszéli árkokat ás. Hamarosan – némi szerencsével – a „tábori kórházba” kerül, ahol éjjeli őrként dolgozik tovább. Egy kis híján végzetes tüdőgyulladásból felépülve, a gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után auschwitzi felcser lesz (az ún. „kórházban” naponta több száz ember halálát láthatja). Borowski itt viszonylagos (és valójában, igazán csak viszonylagos) kényelemben tengeti napjait – sokat „unatkozik”, írásra is van ideje – versei kézzel másolt fecniken terjednek a lágerben. Mariát Birkenauban, a női táborban találja meg. A lány kopasz volt és minden lehetséges betegséggel megfertőződött. A „felszabadulást” követően 1945 és 1948 között írja meg prózai köteteit: Auschwitzban voltunk, Búcsú Máriától és végezetül a XX. század egyik legjelentősebb művét, a Kővilágot.

A Kővilág c. kötet a legigazabb feldolgozása a „KZ-univerzumnak”, az „Auschwitz-univerzumnak”. A „kővilág” mint központi metafora korai verseitől kezdve az egész életművét áthatja. Viszonya a „kővilággal” azonban, csak a láger után tisztázódik: végérvényesen elkötelezi magát. Auschwitz, Borowskinak egyfajta „lehetőség" volt felismerni, szemlélni és megismerni az emberi létezés alaphelyzetét. Hatalmas lehetőség előtt állt: megválthatta tehetségét. Életművén keresztül kendőzetlenül pillanthatunk Auschwitzra, a gonoszságunk feltárulkozásának helyszínére, egy világra, ahol a morál, az erkölcs a kegyetlenül rideg, – és a végső, döntő pillanatban mindent felülíró, átható életösztön okán eltűnik. A bűn vegytiszta jelenléte. Nem a visszaemlékezés, a megélt idők felidézése volt a célja, hanem művészként, első szám egyes személyben írva „megfogalmazni a dolgok lényegét”. Borowski a haláltábor túlélőjeként sem életében, sem írásaiban nem kereste a megváltást, a katarzist – ítélete: ebben a világban mindenki – a bemocskolt túlélő és az elkövető is egyaránt a bűnös, a gonosz cinkosa. Távol állt tőle minden gyanút keltő moralizálás, szenteskedés. Novelláiban a saját keresztnevét viselő elbeszélőt megfosztja az ártatlanság pátoszától és a túlélés érdekében aljas bűnözővé, közönyös megfigyelővé változtatja. Szükségszerű, és veszélyes lépés volt ez. „…Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá” – írja Spiró György, Borowski c. írásában.

A Borowski számára a túlélésnek nincsen romantikus vetülete és nincsenek hősei. Rendkívüli emberi és művészi erőfeszítés árán a megmaradottak bűneit, az emberi természet igazi mechanizmusait tárja fel. Az átélt, vért izzadva megragadott krízist, a vészt, a rabságot kiterjeszti mindenkire, a létezésünk teljes horizontjára. Írásaiban a „régi számok”, (a túlélésre szakosodott régebbi rabok), az SS-eket, Kápókat az életben maradás reményében gátlástalanul és meglehetősen kifinomultan, találékony módon kiszolgáló „csicskák” ugyanúgy romlottak, kegyetlenek és nevetségesek, mint a varsói felkelés Auschwitzba elhurcolt hősei. Borowskinál nincs jelentősége a „fajoknak”, „nemzeteknek” és „kiválasztottaknak”. Novelláiban az emberiséget egyetlen megalázott, közönybe züllesztett húsmasszába olvasztja össze.

(II.)

A töménytelen mennyiségű játék- és dokumentumfilm, színházi előadás, oktatóanyag (révén érezzük: „eleven képként él bennünk Auschwitz, már mindent tudunk róla”) között akadnak, amelyek megpróbálják feldolgozni Auschwitz, a Holocaust „drámáját”. De Borowski ismeretében, árnyékában azonnal elviselhetetlenné válnak otrombaságukkal, romantikus, sőt olykor giccses, nosztalgikus, érzelgős mivoltukkal. Nevetséges, hogy látszólagos (a témába vágó) mindentudásunk ellenére valójában semmit sem tudunk, Auschwitzról. Borowski ma is képes bárki gőgjét megtörni, bárki számára újat, megdöbbentőt mondani – Pál apostoltól örökölt, Pilinszky által bevezetett kifejezéssel élve: a botrányról, botrányok sorozatáról.

A folyamatos ipari méretű „érzelmi nyomás”, nyáladzás, amivel a Holocausttal foglalkozó filmek, gyanús irodalmi termékek, memoárok, életrajzok és programszerű megemlékezések letarolják, kiégetik a valódi felismerés lehetőségét és hamis, megélhetetlen bűntudatot, megnevezhetetlen „sötét érzést" gerjesztenek az emberek között. Ennek az emlékezésre felszólító, ünnepélyes rítusnak az ismételgetése, monotonitása hazuggá tesz minden emlékezőt és emléket, kiaggatott fotót. Lassan nem hisszük el, hogy megtörtént. Természetesen és megállíthatatlanul alakult mítosszá közöttünk Auschwitz. Kertész, „Hazai leveleiből” idézve: „A kórház-szektor drótkerítése mögül néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír előtt, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a körülöttük álló amerikai tiszteknek, hogy ők semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé tágult.” A németek, akik a megsemmisítő vagy munkatáborok közelében éltek tudtak az igazságról. Egyszerűen nem vettek tudomást arról, ami körülöttük zajlott. Ilyenformán nem hazudtak. Ez ránk, elérhetetlenül távolról visszatekintő, a túlélők szenvedésein, történészek összegzésén keresztül emlékező generációra is ugyanúgy vonatkozik. „Mindent tudunk", „mindent láttunk", „mindent hallottunk” mégsem fogadjuk el és nem veszünk róla tudomást. Nem hisszük el, letagadjuk, hogy megismétlődhet, hogy Auschwitz „ígérete”, „szelleme” újra és újra felrémlik. Valójában miféle „ideához” vagy „hithez” csupán gondolatban és nem tettekben, távolról „ragaszkodva” hivatkozunk arra, hogy megismételhetetlen vagy egyszerűen csak arra, hogy Auschwitz független a jelenlegi demokráciát, (fogyasztói) szabadságot, egyenlőtlenségek felszámolását, szolidaritást hirdető világunktól? Egyszerűen mindenkinek így kényelmesebb. Az idealizmus, a humanizmus ide-oda kapkodó sodrában, mint „a gyerek a fürdővízzel együtt” elvész a botrány jelentősége; giccsként kiárusítjuk a Holocaustot. A benne rejlő üzenetet letagadjuk. A kellemes meghatottságon keresztül megkerülve ezzel az önmagunkkal való legmélyebb szembenézés, az önvád égetően sürgős feladatát.

Borowski megsemmisítő erejű kritikájában a következőt tanácsolta egy túlélő-írónak: „…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. (…) Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.” Az írás kétségbeesett hangneme abból eredhet, hogy Borowski mindvégig érezhette a terhet: az ártatlanul legyilkoltak, a gyengék nevében kell megszólalnia. Az ő valósága az (ún.) „életbe" visszatérve is „holtak múltidejűsége" maradt, nem pedig az idillt hazudó, „feltételes jelenidőben” egzisztáló túlélők fokozatos felejtése és kábulata.

(III.)

Talán mindenki, aki már járt, – a múzeummá változott – Auschwitzban, – tapasztalt a kötelező megrendültségen túl egy megmagyarázhatatlan, az elveszettséghez hasonlítható érzést. (Persze, ha sikerült átmentenie magát egy múzeum, egy a „világörökség részeként” aposztrofált objektum minden borzasztó külsőségén). Amikor az ember egy idegen, rideg nagyvárosban bolyongva, – ahol a nyelvet, a szokásokat sem ismeri – eltéved, elveszik. Egy idegen világ. „Egy másik bolygó”. Auschwitzról „nem csak úgy mondják”, hanem valójában a botrányokozás helyszíne. Ez a „nem ismert tartomány” az elfedett, közös valóságunk. Pilinszky írja, az Ars poetica helyett c. írásában: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”. A láger romjai és maga a táj, a környező erdőségek, városok is örökre magukban hordozzák ezt a nyugtalanító és fárasztó érzést. Az elpusztítottak tömegének „jelenléte” itt soha nem szűnhet meg. Az áldozatokkal együtt mindenünk, még a leghétköznapibb eszközeink is – Pilinszky szavaival: „az utolsó elhányt bádogkanálig – megmerült ebben a krízisben, ebben az infernóban…”. Auschwitz felhalmozott haj (hétezer kilogrammnyi emberi haj) és szemüveg hegyei, felnőtt és gyermek ruhái, cipői, utazóbőröndjei és apró tárgyai, féltve őrzött családi fotói, művégtagjai – civilizációnk láthatatlan alapkellékei – jóvátehetetlenül átlényegültek, „mint a Passiójátékok tárgyai”. Így ezen áldozaton keresztül vált lehetővé – utólagos felismerése által – a közös létünk alaphelyzetének kinyilatkoztatása. Káin gyermekei vagyunk mindannyian. „A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről”. A bűn elképesztő, eddig láthatatlan mélységekig jelent meg itt – rajtunk embereken keresztül. Még mentségeink sincsenek. Auschwitz „megtörténte” jelenti, hogy a világunk „koncentrációs univerzum” lehetőségét hordozta és hordozza továbbra is magában (Dosztojevszkij a Karamazov-testvérekben és Tolsztoj a Feltámadás rabtömegeiben mint „nagy orosz apokaliptikus lelkek” előre megérezték). Tehát, Auschwitz nem metafizikai, szellemi, történelmen kívüli, megírhatatlan jelenség (ahogyan oly sok széplelkű esztéta, filozófus állítja), hanem kíméletlenül reális, földhözragadt, materiális és történelmi.

Borowski számára, de facto: a kultúránk mélyén, láthatatlan súlypontján Auschwitz rettenetes valósága áll. „Csak most nyílt fel a szemem, most értettem meg az ókor lényegét. Micsoda iszonyatos bűntény minden egyes piramis, szentély és görög szobor! Mennyi vér folyt el a római utakon, határvédő erődítményeken és építkezéseken! Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor, ahol a rabnak homlokára égették rabszolgasága jelét, s keresztre feszítették, ha szökni próbált. Az ókor a szabad emberek szövetsége a rabok ellen!” – írja, Borowski.

A közös emberi történetünk – Borowski szerint – nem más, mint rabszolgaság, gyilkosság és népirtás krónikája. Kimondja, hogy a történelemben valódi mozgás, „fejlődés” nem létezik csak a végrehajtó eszközök, módszerek modernizálódnak, racionalizálódnak. A modernitás revelációja az ókorral szemben az, hogy elhitetik, elhitethetik a rabbal rabságának szükségszerűségét és „hasznosságát”. A „beszédességen” túlmutató tény az, hogy Treblinkában a következő – két SS által szerzett – dalt kellett énekelni a Sonderkommandóban: „Egyenesen és messzire nézünk a világba, / csapatunk mindig bátor és vidám, / így menetelünk a munkába. / Számunkra, Treblinkán kívül más nem létezik, Treblinka a sorsunk. / Treblinka már egy velünk, a miénk. / Számunkra szent a parancsnoki szó, / az engedelmesség és a kötelesség. / Szívünk vágya: szolgálni, szolgálni. / Mígnem a boldogság egy szép napon / jelt ad és elhív. Hurrá!”

A kegyetlen, mindenre kiterjedő felismerése után mintegy, ez lett (ez kellene, hogy legyen) etikánk és létezésünk pontosított „tengerszintje”, kiinduló nullpontja. Auschwitz általánossága nem csak azokkal „történt meg”, akiket elhurcoltak, akik végrehajtottak, akik túléltek, hanem van benne valami általános, egyetemes, akár a Kereszten függő corpusban. Mindenkire egyaránt vonatkozik. Egy keresztény számára a Kereszt botránya és Auschwitz egy és ugyanaz. A Golgotán és a krematóriumok árnyékában a kinyilatkoztatás és a fájdalom mértéke azonos. Auschwitz nem fajvédelmi vagy politikai kérdés, hanem deklarálja léthelyzetünket, elfedett motivációinkat. Gonoszságunk, romlottságunk lázmérője.

„Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná.” – írja a Nálunk, Auschwitzban c. elbeszélésében. Önfelmentésről, meghatottságról és hitegetésről szó sincs – Borowski az ember eredendő lényegének, erkölcsi önazonosságának totális pusztulásáról ír prózájában. Önmaga és túlélő kortársai felé fordította a logosz kétélű fegyverét, Kertészt idézve: „…a saját életében akarta rajta kapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében, úgy, ahogyan azt élte. Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást.” Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát és Dante Vergiliusaként vezet végig minket a Kővilágban, Auschwitzban (bár a Pokol távolról sem megfelelő hasonlat). A novellák ugyanakkor nem csak a lágerek valóságában játszódnak. Néhány kimerevített pillanatra a „láger utáni”, a túlélő életnek álomszerű foszlányai is feltűnnek – amelyekben talán még kegyetlenebbül térnek vissza a „lágervilágból” megismert végtelenül lecsupaszított, eredendő bűneink, kétségeink. Az Opera, Opera c. fejezet nem csak az előbbi felvetésre példa, hanem Borowski nyelvi és dramaturgiai érzékére is. Borowski nyelve költői, látomásos nyelv – narratívája költői vonatkozású és szokatlan, kizökkentő ritmussal bír. Első olvasásra talán ez a novella nem tűnik másnak, mint a freudi pszichológia következetes, direkt alkalmazásának, de valójában másról van szó. Borowski a Fideliót „vonja vissza” – a Fidelió szabadságeszményével, hitével fordul szembe. „A függöny lassan leereszkedett, a tisztek, katonák, szövetséges hivatalnokok, jó társaságból való urak, diákok és lányok viharos tapssal jutalmazták a Fideliót, a rabokat meg az őrt. A karmester mélyen meghajolt, hosszú haját félresöpörte a homlokából. A függöny ismét felment. A nő rápillantott a bő ujjú, zöld SS-zakómra, amit távozáskor kaptam a lágerben, amikor leadtam a csíkost, a csaláninget meg a gatyát. Mozgatta a száját, de nem halottam, mit mondd. Most hangosabban kérdezte: – Bist du böse? (Csak nem vagy dühös?) – Nee, warum soll ich denn? (Hogyhogy? Miért lennék?) – feleltem mosolyogva. Kezem a csípőjére raktam, az ágyékára csúsztattam, s olyan erővel vájtam belé az ujjam, hogy a nő egész teste megfeszült, nyakát a fotel támlájához szorította, s görcsbe rándult ajkai közt megcsillantak gyöngyfogai, melyeket összeszorított a fájdalom.” Az igazán sokkoló az, ahogy a túlélők, a rabok „magukkal viszik” a békébe azt a tapasztalatot és tudást, amit a lágerekben kitörölhetetlenül megszereztek. Ez pedig nem más, mint a felszínre tőrt, mélyen bennünk élő kegyetlen közöny, a rabság szenvedélye és kannibalizmus.

Schillinger halála c. fejezetben, a megnevezett perverz SS főhadnagy, a lager-führer egy szép nőt akar megszerezni magának a frissen érkezett, gázba „tóduló” transzportból. Az iszonyatos kavarodásban a nő megszerzi a tiszt pisztolyát és lelövi. Szolgálatban lévő SS-ek elmenekülnek, azonban a sonderkommando („különleges, kizárólag zsidókból álló kommandó, az ő feladatuk volt az emberek elgázosítása, elégetése” SS-felügyelet alatt – idézet Borowski szójegyzékéből) tagjai lefojtották a lázadást. „De istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal bekergettük a kamrába a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy szórják be a ciklont. Azért van már egy kis rutinunk benne.” (…) ”Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Fölemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: – O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden muss? Vagyis: „Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?” A „sors iróniája” (ahogy Borowski fogalmaz), hogy később ugyanez a sonderkommando likvidálásuktól való rettegésükben („általában” háromhavonta kivégezték a teljes kommandót) fellázadt, felgyújtották a krematórium épületét, átvágták a kerítéseket és menekülni próbáltak, de „…néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket”.

Borowski kegyetlen iróniája nélkülöz minden humort. Számára elképzelhetetlen nevetni, gúnyolódni azon, ami ennyire végletesen, tisztán emberi.

„Mentem az éjszakában, ötödikként a sorban. Az égő emberek lángja bronzszínű lángja a kékeslila ég közepén imbolygott.” – írja a Látogatás c. kötetzáró novella felütésében. A továbbiakban tábori emlékeket idéz fel: „…egy félmeztelen, a verejtéktől gőzölgő ember kizuhan a marhavagonból, melyben elfogyott a levegő, a kavicsos tábori rámpára, fulladozik a friss, hűvös sötéttől, majd odatántorog a másikhoz, görcsösen átkarolja, és félig eszméletlenül kérlelni kezdi: – „testvér, testvér”. Ír egy másik emberről, akit halottnak hittek és ezért tiszti csizmáját próbálták lehúzni róla. Néhány mondattal később muzulmánná aszalódott, síró rabokról, férfiakról, nőkről ír, akik „gonddal egyengették a földet, simították a lapáttal az árkok falát” (…) „emelték a barakkokat, őrtornyokat és krematóriumokat”. A haldoklók, a betegek utolsó, az emlékezésre felszólító kérését is feljegyzi, akiket az ápolók a krematórium-kocsikra pakoltak, „szépen, rendezetten” – „sorban, rétegesen”.

Borowskit mindeközben egyetlen a gondolat kínozza: „csak magamat nem tudtam meglátni”. Lezárásként visszaugrik a békébe, üres szobájába és: „…egy pillanatra lerakom a tollam, s azokhoz kívánkozva, akiket akkor láttam, elgondolkodom, ma hova menjek látogatóba: a tiszti csizmás, megnyomorgatott emberhez, aki most a helyi elektromos művek mérnöke, vagy a jól menő bár tulajdonosához, aki egyszer azt suttogta: – „testvér, testvér”. A többieket meglátogatják azok, akik a földdel egyesült emberi hamuban turkálva az elveszett aranyat keresik.”

(VI.)

A kötet felütésében – a címadó novellájában – Borowski vallomása így szól:„…szemem behunyva keresem-kutatom magamban a villamossínek fölött görnyedő munkások, a hamisított tejfölt áruló parasztasszonyok, a tehervagonok, a romok fölött sötétlő ég, a fasorban járó-kelő emberek, az új ablakkeretek, s a tányért törülgető feleségem iránti szeretetet – és hatalmas szellemi erőfeszítéssel meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét”. Borowskiban egyszerre küzd Ivan és Aljosa Karamazov igazsága. A Kővilág, a kötet központi kérdését, lényegét Spiró György így fogalmazta meg: „…miután minden, korábban hirdetett érték (ha úgy tetszik: isten) meghalt, mi maradt mégis, mitől van az, hogy egyáltalán emberek élnek?” Borowski „titkos” célja talán (mégis, minden ellenében) a következő volt: visszaszerezni a hitet, Istent és a szeretet lehetőségét a szembenézés, az elhallgatott igazság kimondása, a bűnvallás szégyene által. Felelni bűneinkért „valaki” vagy „valami” előtt. Öngyilkossága talán ebben elszenvedett kudarcának végpontja. Simone Weil: „Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – mint amilyenek a rabszolgák voltak –, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve." Borowski „képessége” a tapasztalatai ellenében is töretlenül megmaradt, életműve a bizonyság rá, hogy „szervileg volt ép erkölcsű ember”. Gázzal és gyógyszerrel csak többszöri sikertelen kísérlet után 1951. július 3.-án (huszonkilenc évesen) gyilkolja meg magát. Az elhalasztott ítéletet kíméletlenül végrehajtotta. Máriától született kislánya ekkor néhány hónapos (a Nő szintén túlélte a lágert, és 1946-ban házasodtak össze).

Végezetül, súlyos kérdések szakadhatnak fel belőlünk: hol az Iván Karamazov által áhított, követelt mindenkire kiterjedő megváltás? Hol marad, és mikor jön el? Mi a lényeg? Mi maradt számunkra reményként Auschwitz után? Pilinszky válasza a következő: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító. … Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá”.

Szerencsés D. Márton

A Nullahategy portálon megjelent cikk eredeti változata.