blogom blogolatlan blogomtalan
míg blogol minden blogom s blogomtalan
blogom talan blogolatlan eltalanul
s nem lobog blogolatlanul

blogol, ki blogomtalan?
vagy blogomtalan ki blogol?
blogom blogomtalanul felmobol!
s blogomságom eltalanul…

eltalanult blogomságom felblogol?
felblogolt talanságom megblogol?
talan blogom blogomtalan
blogom talan blogolatlan
blogol mégis blogolatlan

blogol, ki blogom, s blogol ki blogomtalan
de blogom felblogol, felblogol talan!

A jógás beszéd utóéletével foglalkozott már tulajdonképpen a HVG-nek írt hamis levéllel kapcsolatos bejegyzésünk is. Most tovább megyünk, és azt a jelenetet próbáljuk értelmezni, amikor a Magyar Kétfarkú Kutya Párt demonstrációt szervezett jógaügyben a Hit Gyülekezete központja elé. Ezen az eseményen, mint tudjuk, nagyon kevesen vettek részt és a Hit Gyülekezet meleg teával, valamint pogácsával várta Magyarország egyetlen komolyan vehető pártjának az aktivistáit, a demonstráció résztvevőit. A Hit Gyülekezet úgy értékelte az eseményt, mint ami bizonyítja, hogy nem kell félni a szólás- és véleményszabadságtól.

Talán a szólás és véleménynyilvánítás szabadságáról való elmélkedés ez ügy kapcsán megér egy önálló jógaügyi bejegyzést a blogon, most a Hit Gyülekezete humorával szeretnék foglalkozni, amit az alábbi Facebook oldalukról származó kép hivatott kifejezni.

Az egész esemény- és megnyilatkozás sorban (ami egyébként máig sem ért véget, hiszen ma reggel a Pirkadat című műsorban Németh Sándor és Breuer Péter tovább folytatta a témát) semmi könnyedség, semmi szellemesség és humor nem jelent meg. A Kétfarkúakkal való eset fehér foltként, a gépezetbe került homokszemként világít előttünk, kicsit arra figyelmeztetve, hogy igen, ezt lehetett volna így is. De a nyilatkozatok, különféle posztok, rádióinterjúk, a Hetek már-már jógaügyire sikerült lapszáma az egészből azt emeli ki, hogy "volna".

Humor ügyben két dolog van, amit kiemelnék. Az egyik, hogy úgy tűnik, volna. Volna hozzá IQ, kreativitás, sőt még stílus is. Nem tudom, kik vettek részt a demonstrálók fogadásában a gyülekezet részéről, de valószínűtlennek tartom, hogy a vezetőség jelenléte meghatározó volt. Ők nem olyanok, aki csak úgy simán kimennek az utcára teát osztogatni. Ez egyrészt bizakodásra adhat okot. Az átlag hitesnek van humorérzéke, emberszámba tudja venni a másikat, egy kínos ügy élét humorral kezeli. Másrészt a problémát is megmutatja: a lábfejétől büdös a hal. Habár az átlag hites kiállt Németh Sándor mellett, és nem érezte kínosnak a jógaügyet, valahogy tud azért nagyjából jófej lenni, ha szembe jön az utcán egy vicces társaság. Lehet tesztelni a hiteseket: egyesével, a vezetőik nélkül már-már imádni való társaság...

A másik része a humor témának némileg személyes. A Hit Gyülekezete számomra teljesen eljátszotta, hogy a jelenlegi vezetése a humornak bármilyen eszközével közéleti ügyekben éljen. Ezt egy 1998. augusztus 25-én kelt nyílt levelükkel érték el, ami olyan arroganciáról tesz tanúságot, ami a szememben hívőként minden aláírót hiteltelenné tesz. Úgy gondolom, akik ilyen cinizmussal, lenézéssel, arroganciával fogalmaznak, örökre elbúcsúzhatnak attól, hogy a humorukra kíváncsiak legyünk. A humor etikum nélkül nem működik, a Hit Gyülekezete vezetősége pedig kőkeményen megdolgozott azért az elmúlt évtizedekben, hogy ezügyben kiherélje önmagát. Itt most idézem a szöveget.

"Kézhez véve az Országos Vezetőségnek és Németh Sándornak címzett, 1998. augusztusi dátummal kelt
(fügefa)leveleteket valóban fontosnak látjuk válaszolni legfontosabb felvetéseitekre, javaslataitokra.
Nem akarunk azonban "tintával és tollal írni" Nektek (3Jn 14), ezért a kérdések rendezését az alábbi
versenyszámokban tudnánk elképzelni: kötélhúzás, csocsó, gombfoci.
De lehet nevezni (ellen)súlyemelésben (nyomás, szakítás), (új)hullámlovaglásban, kispályás fociban,
horgászversenyben (vödörből), sulyok(el)vetésben, ámokfutóversenyben (vagy nyolcszáz méter
gát(lástalan)futásban) is.
Pihenésképpen néhány kultúrprogramot is javasolunk, úgymint: Fele sem igaz, illetve Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedők (mi különbség Noé bárkája és az Aurora cirkáló között?), Szófacsaró, Veremásó és Stresszgyártó verseny, esetleg Adj király katonát (ha nem adsz, szakítok) játék.
Végezetül este tábortűz melletti szeretetvendégségre invitálunk Benneteket:
Menü A): Rablóhús (bárányból), savanyú szőlőmártásban
Menü B): "Kóré kedvence" (vezető pásztor nyárson vagy újságban sütve), óborral.
Találkozás: hajnalban a Vérmezőn.
Őszintén bízunk benne, hogy egy ilyen együtt töltött naptól visszatér majd régi humorérzéketek és megújultok az
Úr örömében. Drága lelketek számára a józanság szellemét kívánva:

Németh Sándor, Petrőcz Levente, Petrőcz László, Soós Pál, Soós István, Hack Péter, Mészáros István, Szekeres
György, Nagy József Pajor Tamás, Tóth Géza, Lőrincz Péter, Grósz István, Hársfalvai Attila, Nasinszky Péter,
Surjányi Csaba, Szabó László, Horváth András, Ruff Tibor és a többiek

Kelt Camp Davidben, 1998. augusztus 25-én"

Clara Royer erős szinesztéziával indít: "kék ruhát vettem fel", "ragad az egész bőrőm" - mindannyian ismerjük ezt a ragadós érzést és ilyen magas irodalmi stílusban hasonlóan szemérmetlenül szoktunk róla beszélni barátainknak vagy amikor éppen irodalmi esszét írunk... Hadd öntsön el bennünket a kékség, a csiklandó érzés, ahogy a sós lé bőrünkön alászalad, illetve kevésbé szerencsés részeken megragad és egyre szúrósabb szagot áraszt! Az első két sor után egy dologban bízunk: Royer kisasszony a továbbiakban kevésbé köti az orrunkra testnedvei kicsapódásának, ilyen-olyan formájú megjelenésének részleteit! A kék ruha, így jelenik meg a képzeletünkben, talán szemérmesen takar, és a kellő távolságot megtartva, reméljük, megőrizhetjük magunkat minden kellemetlenségtől!

Ha elgondolkodunk azon, hogyan járhat másképpen az ember, rengeteg dolog felötlik. A továbbiakban azt fogjuk kifejteni, milyen módjai, okai, céljai lehetnek annak, hogy másképpen jár az ember. A kiinduló alap az, hogy az ember eleve, úgy mondanánk, normálisan, hétköznapian jár. Ehhez persze nyomban hozzá is kell tennünk, hogy ez akkor igaz, ha úgynevezett normális vagy hétköznapi emberekről beszélünk. De emellett igaz az is, hogy  a nem normális, illetve nem hétköznapi emberek is kerülnek olyan normális vagy hétköznapi helyzetekbe, valamint körülmények közé, amelyekben normálisan, vagyis hétköznapian járhatnak. Itt figyelembe kell venni az emberi akarat viszonylagos szabadságát is! Meg ugye, azzal is számolnunk kell, hogy előállhat olyan, hogy a nem normális és nem hétköznapi helyzetek, valamint körülmények, úgymond normálissá, hétköznapivá válnak. Azonban minket jelenleg nem a normális és nem normális, illetve hétköznapi és nem hétköznapi helyzetek-körülmények relatívnak tűnő viszonya foglalkoztat, hanem pusztán az, hogy e szerteágazó viszonyok közepette hogyan járhat az ember másképpen.

A Facebook profilommal kapcsolatban folyamatos korlátozásokra szántam el magam. Ez mintegy kétmilliárd embert érint világszerte. Sajnos a profil törlését nem engedhetem meg magamnak, így alternatív megoldásokon kellett törnöm a fejem.

Jelenleg elsősorban az üzenetküldések és az üzenetküldő egyéb funkcióinak használata terén látom szükségét új protokoll bevezetésének. Ez az alábbiakat jelenti.

Sajnálom, de a kapucnis pulcsi olyan magas labda, hogy ezt nem tudom kihagyni. Ha nem lenne a kapucnis pulcsi, ezt biztosan nem írom meg.

Szerintem helyzeti előnyöm van. Kb. 15 éve tudok a CfaN-ról. Sok mindenről hallottam, olvastam, volt amit felvételről láttam, de a kapucnis pulcsival eddig nem találkoztam. Mert úgy tudtam, hogy amikor Reinhard Bonnke hirdette az evangéliumot, az emberek inkább a megtérésen törték a fejüket, nem a kapucnis pulcsin. Ehhez még jön az is, hogy olyan helyeken hirdette az evangéliumot, ahol az embereknek nincs pénzük 35 dolláros kapucnis pulcsira. Aztán lehet tévedek, és Bonnke nagy rakományokkal érkezett Afrikába és jól megszedte magát, nem néztem külön utána. Mindenesetre 15 év alatt nem hallottam ilyesmiről.

Egyébként óriási ötlet: augusztus közepén az egyik legforróbb nyáron kapucnis pulcsit árulni. De kétlem, hogy kihívás jelentett eladni. Ha fizettünk David Herzogért és Joshua Mills-ért, akkor garantált, hogy a CfaN-os kapucnis pulcsit már nem kihívás eladni.

Elképzelem Pál apostolt. Ahogyan az egyik munkatársával beállít egy diaszpórában lévő zsinagógába, a zsidók meg csak úgy viszik a kapucnis pulcsit. Kipa és pulcsi egyben - csillan fel a szemük. Jó, nem tagadom, a kereszténységben van hagyománya a kapucninak (aki nem hiszi, járjon utána), de Pál adományokat gyűjtött, mert ugye meg van írva, hogy a jókedvű kapucnis pulcsi vásárlót szereti az Isten...

Valamikor úgy 1900-2000 éve, amikor még nem voltak profitorientált minisztrik, az volt a szokás, hogy egy gyülekezet (presbitériuma) elküldött embereket bizonyos feladatok elvégzésére. Nevezetesen, hogy vigyék el az evangéliumot különféle helyekre és szervezzék meg, hogy a hívőknek olyan közössége alakuljon ki, ami aztán maga is képes ilyesmire. Pál is ilyen ember volt. Kapott egy halom kapucnis pulcsit. Mondták neki, ezt adja el, aztán jöjjön vissza a következő szállítmányért. Pál olyan jól tolta a bizniszt, hogy egyes városokban a jövendőmondókat dolgoztatók kenyerét is elvette, mert mindenki kapucnis pulcsit akart venni. Jelek és csodák kísérték a munkáját. Még Lukács, az orvos is fölhagyott eredeti foglalkozásával, és inkább könyvbe foglalta Pál rendkívüli kereskedői talentuma működésének legszebb pillanatait.

Egyébként Pál, amikor megírta valamelyik levelét, nem csak úgy simán elküldte azt az egyes gyülekezeteknek, hanem a legjobb mondatokat kapucnis pulcsira nyomtatta, és azokkal együtt küldte el. Aztán a címzett gyülekezet legmenőbb arcai hordták azokat a kapucnis pulcsikat.

Látjuk tehát, hogy még nagyon le vagyunk maradva Pál apostoltól. Kérem tehát a testvéreket, hogy pótolják elmaradásaikat és öltözzék fel a kapucnis pulcsit, hogy megállhassanak az ördögnek minden ravaszságával szemben! Á, nem!

Kiegészítő utóirat 2018. 09. 04. Ha valakinek nem lenne egyértelmű: a budapesti CfaN Tűz konferenciával kapcsolatos az írás, és az ihlette, hogy aki követte a szervezői kommunikációt, az számos esetben találkozhatott azzal, hogy a CfaN tárgyait, pl. kapucnis pulcsi, a helyszínen meg lehet venni kizárólag készpénzért.

Egyre többen kérdezgetik, megyek-e a Tűz konferenciára vagy részt veszek-e az eseményhez kapcsolódó missziós programokon meg ilyesmi. A válaszom valami csendes, visszafogott nem, amiről azt remélem, hogy meg sem hallják és folytatódhat a beszélgetés. Ezt a nemet, azt hiszem, magamtól ki se mondanám. Azt pedig egyáltalán nem akartam végiggondolni, hogy a nem miért nem. Nem azért, mert szeretek vagy szoktam volna úgy döntést hozni, hogy nem tudom vagy nem akarom megindokolni azt. Inkább nem akartam szembesülni az egésszel. Ezen a dolgon nem szerettem volna gondolkodni.

De a kérdést kérdés követi. Jön a miért, aztán meg a miértek. Most ott járok, hogy le is írom a válaszaimat. Nekem sem tetszik. Tényleg nem akartam ezt végiggondolni.

Nem vagyok az a fajta, aki úgy bezsong a nagyformátumú szolgálatoktól, a nagy számoktól, csodáktól, a különleges kenettől, az újabbnál újabb áldások különféle hullámaitól, stb. Jól elvagyok a Bibliámmal meg azzal, hogy újjászülettem, és összességében jobban örülnék, ha volnának épkézláb keresztény közösségek, amikben hívőként el lehet jutni a Krisztus teljességével ékeskedő érett korra, mint hogy itt megfuttatnak világhíres neveket, amikhez össze-vissza szaladgálunk. Az egyik jön aranyporral, a másik angyalokkal, a harmadik azzal, hogy a rezgésszámomat változtassam meg, mert a kvantummechanika meg az Ige, meg 'e egyenlő emcé négyzet' - érted... Van köd, van felhő. Vannak drágakövek, tollak és illatos olaj is van. Aztán valahonnan a félhomályból fiatal hipszterek kacsingatnak: a kereszténységet terndibb dologgá teszik, mint a legmenőbb világi valami, miközben megint mások hatalmas agyuk tartalmát szigorúan, okosan, a tudósok tudásával vetekedő tudással sokszáz oldalas könyvekbe szűrik át. Már a tartalomjegyzéktől felrobban az agyam! És nincs vége, mert jönnek a migránsok! Nem elég a gender-veszély, még ők is jönnek! Pedig a shariía hogy megoldaná a gender-kérdést! De nyilván nem jó iszlám fundamentalista alapon megoldani. Keresztény fundamentalista alapon kell. Erre is lehet izgulni: társadalmi-kulturális harcot vívni, hogy keresztény nemzetben élhessünk. Ezt a színes látképet csak egy dolog szürkíti: a teljesen fölösleges és impotens történelmi valamint tradicionális közösségek, amik a kereszténység 'emeszpéi'. Csak azért léteznek, mert van állami támogatás meg a kisnyugdíjas Mari néninek még nem fáj annyira a lába, hogy feldobta volna a talpát, és így el tud menni. (De ne érts félre! Én szeretem a Mari nénit. Tök aranyos tud lenni meg olyan krémessüteményt csinál, hogy minden ujjam megnyalom utána. És végig nyomott egy életet. Ki tudja, a háború miatt kijét vesztette el, kibírt egy Rákosit, kicsit jobban érezte magát az új gazdasági mechanizmus alatt és nem volt fedőneve. Ő mindig Mari néni volt. És 'csókolom, Mari néni, le a kalappal, nem magát kritizálom, és bocsánat a lába miatt, de talán magának még van humorérzéke és beszélt már őszintén valaha az életben'.)

Szóval, itt vagyunk mi, keresztények. A fenti skálán mozgunk valahol. Vagy talán inkább, ahogy én érzékelem: a fenti skálán ide s tova hány minket a hab és a tanításnak akármi szele. Gyerekek vagyunk és a legjobb játszóteret keressük. Néha hoznak nekünk új óvóbácsit, aki olyan játékokkal érkezik és olyan játékokat tud, hogy tátva marad a szájunk. Kivisz pisilni, kinyitja az ajtót, van nála cukorka. Én akkor kezdtem elgondolkodni, amikor Todd Bentley beindult. Ő ugye azt játszotta, hogy embereket gyógyít meg. Ez USA. Mindeközben valami Hillsongos egy halom pénzt szedett össze jóhiszemű emberektől, mert ő azt játszotta, hogy beteg. Mondom, ez csodás: a világ egyik felén azt játsszák keresztények, hogy meggyógyulnak, a másik felén meg azt, hogy betegek. Hajlamos vagyok piaci alapon gondolkodni, a kereslet-kínálat elve mentén. Az itt már többször idézett Efézus 4-ben ilyen is van: 'igazságban élve, szeretetben járva nőjünk bele minden ponton abba, aki a fej, a Krisztusba'. Itt az Efézus 4 egész koncepciójába nem megyek bele, pedig csodálatos, lenyűgöző koncepció. Sokkal jobban lenyűgöz, mint az ilyen-olyan kenetekkel csámborgó szolgálók. Sokkal jobban izgalomba hoz, hogy megértek valamit az Igéből és elmondhatom másoknak, mint a Tűz konferencia. Sokkal jobban élvezném, ha lennének jó közösségek, ahova elmegyünk, és van az embereknek zsoltára, tanítása, magyarázata, stb. Csak ehhez felnőni kéne, és minden ponton belenőni a fejbe, a Felkentbe.

Számomra különös, hogy összefognak kisegyházak, akiknek kb. még soha nem sikerült elérni az evangéliummal embereket. Tele vannak furcsa dolgokkal, ide-oda rohangálnak, és valljuk be, olyan formációkat alkotnak, amibe épkézláb, normális ember, ha belekerül, nem tud vele mit kezdeni. A gyülekezeti vezetők jelentős része semmilyen elképzeléssel vagy látással nem rendelkezik arról, hogy mit akar csinálni a gyülekezetével. Infantilis idiótaként kapaszkodik egy-egy könyvbe, idetévedő szolgálatba, statisztikába, akármibe. Tök testi az egész!

Hetente több olyan emberel beszélgetek, akiket a gyülekezetükben fölöslegesen terhelnek, rosszabb esetben megnyomorítanak. Hülyeségekkel tömik a fejüket, és a legkisebb jelzésre olyan őszintén kifakadnak, hogy nem hiszem el a bizalmat. Valószínűleg nem is nekem szóló bizalomról van szó. Csak már nincs vesztenivaló. És ha csak természetes emberséggel viszonyulok hozzájuk, ha csak őszintén reagálok, ha csak egy többé-kevésbé helyénvaló Igét odamondok egy kis hozzászólással, már valóságosan kapott valamit. Nem tartom magam ideális, sőt talán még túlzottan egészséges természetnek vagy jellemnek sem. Pillanatok alatt hatalmukba kerítenek hangulatok, sokszor borúlátás. De ezt bárki meg tudja csinálni. Csak nézz a másik ember szemébe, és legyél vele őszinte! Nem kell formában lenni, nem kell különleges kenet, amit valaki biztosít. Krisztus már biztosította a kenetet. Két őszinte ember és Isten. Olyan nehéz?

Ehelyett lehet összeönteni a maradék megízetlenült sót, ami közös erővel felmutat egy távolról idehozott sódarabot. De nekem itt kell só! És ha Isten újjászült, só vagyok. Nem csak, ha megjelennek a 'sókereskedők'. Nincs hova tölteni a bort. Szintén azt mondom: beszélgetek emberekkel. Alapokkal nincsenek tisztában. Miért nem tanítja meg őket senki a gyülekezetekben? Miért terhekkel jönnek ki és nem erősebben? Mi történik a gyülekezetekben, hogy emberek nem tudnak imádkozni, nem tudják megvallani a hitüket, nem tudnak győzni? Mit mondanak nekik ott? Miért nem értik az újjászületést, a bemerítést? Miért nincsenek bemerítve Szent Szellembe? Évekig járnak gyülekezetekbe, és az alapok sincsenek rendben. Nem tudom, ki hol él, kikkel beszélget, milyen prédikációkat hall, de tegyük már rendbe a dolgokat!

Szerintem volna fontosabb dolog is, mint menő, nagy nevekhez szaladgálni! Legyen, hogy sokan megismerik Istent! De én szomorú vagyok. Nem azt látom, hogy Isten nagy dolgokat cselekszik, hanem azt, hogy mi nagy hülyeségeket. Tökjó lesz, ha megtérnek! Elmennek az egyik gyülibe: feketeöves törvénykezőt csinálnak belőle, aztán a másikba: hipsztert csinálnak belőle és a nagymamája zoknijában fog az utcán imádkozni emberekért, elmegy a harmadikba: és párhuzamos társadalmat épít a liberálisok ellen vagy a Himnuszt imádkozza. Van mit átadni!

Tökmindegy ki jön ide! Az a lényeg, mi kikhez vagy KIHEZ megyünk!

Lehetne egy olyan összefogás is ezek között a vezetők között, hogy a helyi gyülekezetet teszik rendbe Krisztusért, és nem a várost szórólapozzák tele a nagykenetű testvérek kedvéért!

Kezd K.I. olvasónaplóvá válni a blogom... Ma kinyitottam a Végső kocsmát: "Kafkával álmodtam." K.I.-vel álmodtam. Adott egy papírt. Bélyegre hasonlított, de nagyobb volt, és azt hiszem, piros. Vagy inkább vörös. Mint a vér. Megkaptam a telefonszámát is. Sose beszéltünk utána. Te bezzeg telefonon beszéltél Kafkával! Tényleg érdekes kérdés, hogy az apád volt-e. Most először tegezlek. Nem emlékszem, hogy tegeződtünk-e. A számodra sem emlékszem. A vérvörös papirost a nadrágom feltűrt szárába tettem. Azóta úgy járok. Sokat nevettél. Tetszett, hogy oda tettem. Hazasiettem az egyik könyvedért. Nem tudom, mi volt a célom vele. Kerestelek. Te valami operaelőadáson voltál. Elmondtam volna egy történetet. Az operaénekesről, akinek nem tetszett, amit a német egészségügyről mondtál az egyik interjúdban. Ő is Németországban élt. Megvette a Végsőt. Igen. Ez az utolsó kocsma lesz számára. Hamarosan meghal. Leépül, és elpusztul. De a könyvedet olvassa. Ahogy én is. Ha emlékeznék a számodra, felhívnálak. Elmondanám a német operaénekes történetét. Tetszene. Talán még álmodunk majd. Mindketten. Nagy, vigasztaló álmot - ahogy írtad is. Nem. Ez nem halványabb tükörképe lenne a régi nagy álmoknak... Talán egyszer. Megírom a K.I. dossziét. Kant és a szerelem is benne lesz. Sajnálom, de ezt a két betűt nem tudtad kisajátítani. Tetszik, ahogy írsz. Biztosan írsz még. Talán annyi van még hátra, hogy a "kutya" szót hihetetlen megvetéssel te is kimondd! Persze, nem akarom eldönteni. Minden szót tudsz. De én is sok szavadat tudom. Egyre többet. Dossziéba fogom írni. Szóval. Így állunk álmokkal. A szárnyashangyák a betűvel kirakott kijelzőn. A gondolatok cigány muzsika. A szárnyashangyák táncoló betűk. Jász Attila, amikor kinyitja Nietzshe kötetét. Szeretem az irodalmat. Ez az igazság. Hagyjuk, mi az igazság! Álmokról beszélünk. Apád Kafka képében, vagy Kafka apád képében? Érdekes kérdés. Te kinek a képe vagy? Valahol egy cigány játszik egy hegedűn. Sokakat elbűvöl. Elaltat. Álomba ringat. Álomszerűen rendezném be a világot. Az lenne, amit álmodsz. És alkut kötnénk. Néha az, amit én álmodok. Szomorúan szólna egy hegedű, és az emberek vidáman fecsegnének. Kifaggatnálak arról a pillanatról, amikor megértetted a számodra adott világegyetem titkát. Vagy arról, amikor a focipályát kerested. És Borowskinál megtaláltad. Végig zene szólna. Olyan lenne, mintha egyedül lennék. Mint egy régi, nagy álom. Olyan lenne. K.I.-vel álmodtam. Adott egy papírt. Bélyegre hasonlított. A nadrágom feltűrt szárába tettem. Tetszett neki, hogy odatettem. Sokat nevetett. Erre emlékezni fogok: ahogy hangosan felnevetett.

Ruff Tibor: Az Újszövetség és a Tóra
Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2009. p. 478

Ruff Tibor az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Vallástudományi Doktori Iskolájában készítette doktori disszertációját, amely aztán könyv formában jelent meg. A szerző a Hit Gyülekezete lelkésze, a gyülekezet teológiai akadémiájának tanára. Konzulense, Rugási Gyula ugyanitt munkatársa.

Dolgozata négy nagy részből épül föl. Először Módszertani bevezetőjét olvashatjuk, majd három további egység következik, amely sorban Jézus, a zsidókeresztények és Pál apostol viszonyát vizsgálja az írott és a szóbeli Tórához. A könyvet fogalomjegyzék és bibliográfia zárja.

Nem egyforma súllyal foglalkozom a könyv minden részletével. Így, talán elítélhető módon, a központi részről, a munka törzsét adó fejezetekről viszonylag kevés szó esik. Ennek egyik oka, hogy a módszertani rész koncepcióját alapvetően hibásnak tartom. A mű központi célja bebizonyítani, hogy tökéletes harmónia van az Újszövetség és a Tóra között, valamint csak akkor vagyunk képesek megérteni a Szentírás üzenetét, ha történetileg minden részletében hitelesként, minden ellentmondástól mentesként és egységesként kezeljük szövegét. A szerző ennek a célnak lényegében mindent alárendel. A másik ok, ami miatt csak vázlatosan térek ki a munka nagyobb részére, hogy olyan műről van szó, aminek nem is annyira tartalma és mondanivalója, hanem a hozzá kapcsolódó körülmények jelentik az érdekességét.[1]

„Szerintem igen” (p. 78) – ezt a választ adja Ruff Tibor Spinoza azon kérdésére, hogy „vajon én, aki tagadom kísértetek és szellemek létezését, kevésbé értem-e ezért azokat az írókat, akik e tárgyról írtak”. A módszertant bevezető rész első lapjain fölhívja a figyelmet témája kényes voltára, és gyorsan megvonja a kompetenciát e kérdéseket illetően mindazoktól, akiket nem valamilyen „nagyon erős belső motiváció” (p. 28) terelget ilyen irányú kutatások felé. Azt állítja, kérdéses, „hogy az illető nem hívőként világosan, lényegileg meg tudna-e érteni mindent, amit olvas” (p. 28). A szerző ugyan számos alkalommal emlékezteti olvasóját, hogy az általa érintett egyes diszciplínák határait mindig figyelembe kívánja venni, és nem szándékozik illetéktelen határátlépésekbe bonyolódni (lásd p. 27-31), ám mindebből, úgy érezni, nem sok valósul meg. Ruff Tibort olvasva olyan érzésünk támadhat, hogy a vallástudomány művelése elsősorban nem intellektuális munkát jelent, hanem inkább spirituális teljesítményt.[2] A Módszertani bevezető olyan megközelítésmódot ad elő, amely eleve létezik és nem gondos vizsgálódás után áll föl. Apologetikus hangvételű, eklektikus írással állunk szemben. Olyan terepre kerültünk, ahol „a hívő tudós játékba hozhatja hitét” (p. 31) és mindenki más a legoptimálisabb esetben is nagyjából funkcionális analfabétává degradálódik, amint kezembe veszi az Újszövetséget. (v.ö. p. 28)

Ruff Tibor első lépésben röviden bevezeti a szövegközeli olvasat fogalmát, mely annyit jelent, hogy értelmezését nem rendeli alá semminek, ami a szövegen kívül való. Aztán különbséget tesz „megtörtént események” és „történelmi ténynek elfogadott események” között, és azt firtatja, hogyan is dől el, mit tekint a történelemtudomány elfogadott történelmi eseménynek, illetve mitől függ, hogy egy esemény helyet kap-e a történelmi tények között. Ennek a gondolatnak akkor növekszik a szerepe, amikor megállapítja, hogy bizonyos események (pl. csodák) pusztán azért nem válhatnak elfogadott ténnyé a történettudományban, mert az esemény nem értelmezhető a modern természettudományos felfogás alapján. Az „üdvtörténeti esemény” fogalmát elválasztja a mítosztól és a legendától az alapján, hogy a Szentírás szövege megköveteli az üdvtörténeti események valóban megtörtént tényként való elfogadását. A mítosz, a legenda egyfajta példázat értelemben igaz. Tehát a Szentírás beszámolója a csodálatos eseményekről teljes szószerintiségében igaz ebben a megközelítésben. Ezt azzal is igyekszik alátámasztani, hogy külön elemzi a csodákat és azok szerepét a Szentírásban. Azt állítja, a szöveg csodátlanítása megfosztja valódi, belső üzenetétől, erkölcsi mondanivalójától a Szentírást, sőt, a csodákhoz való viszonyulás a szöveggel foglalkozó ember vagy közösség hitének és morális állapotának is lakmuszpapírja (lásd pl. p. 50).

Külön részben fejti ki az általa képviselt biblikus szemlélet és a modern világnézet összeegyeztethetetlenségét és végül így összegzi alapelvét: „nem kívánom mesterségesen leszűkíteni a szöveg jelentéstartományát azáltal, hogy a priori alárendelem a modern, természettudományos világnézetnek; egyrészt azért nem, mert úgy látom, ezzel igen tetemes jelentésvesztést szenvedne el a szöveg, másrészt azért sem, mert a modern természettudományos világnézetet nem tartom abszolút igazságnak. A két paradigmát nem tartom sem összeegyeztethetőnek, sem összemérhetőnek”[3]. (p. 69.) Úgy gondolom, a két világszemlélet (lényegében a felvilágosodástól számított modernitás és a bibliahű gondolkodás[4]) antagonisztikus ellentétét a helyén ragadja meg és jól fejti ki Ruff Tibor. A szerző lényegében a két szemlélet közötti (áthidalhatatlan) szakadék szélére sétál, belenéz, megállapítja, hogy nagyon mély, szépen visszamegy saját terepére, majd a további fejezetekben megírja munkáját.

Ezek a fejezetek a Szentírás szövegének és a rabbinikus irodalomnak kiváló ismeretéről tanúskodnak, de sajnos szakirodalmi utalást alig találunk a lábjegyzetekben. A Jézus és a Tóra című (Második) részben Vermes és Flusser neve olykor feltűnik, de úgy lehet érezni, a könyv végén közölt terjedelmes irodalomjegyzék nincs arányban a tényleges hivatkozásokkal. Ez az érzésünk a továbbiakban is mindvégig fönnáll. A Második rész alapos, részletekre kiterjedő elemzés Jézus és az írott, valamint szóbeli Tóra közötti viszonyról, de nem vallástörténeti, hanem a „biblikus teológia” megközelítésében tálalt elemzés, gondosan ügyelve arra, hogy a szerző hitének semmi ne mondjon ellent. E rész fő célja talán úgy összegezhető: Jézust úgy bemutatni, mint aki Isten Fiaként, a Messiásként imádható és tisztelhető mindazok számára is, akik semmiben nem akarnának összeütközni a Tóra egyetlen parancsával sem.

A Harmadik rész a zsidó- és pogánykeresztények viszonyát vizsgálja a Tórával, ami végül elvezet bennünket Pál esetében ugyanehhez a viszonyhoz. S voltaképpen kiderül, hogy a lényegi kérdés nem más, mint a Szentírás szövegének egysége. Ruff Tibornak először mint összetartozó szövegtesttel kellett szembenéznie ezzel a problémával a Biblia esetében, majd a Negyedik részben Pált tárgyalva a lehetséges belső, tartalmi-logikai ellentmondásokkal is kénytelen volt számolni. Mindkét esetben azt az eljárást választotta, hogy posztulálta az egységet, összetartozást és olyan interpretációt keresett, amely szerinte sokkal gördülékenyebben képes értelmezni a szövegeket. Így olyan képet kapunk a kereszténység legmeghatározóbb alakjairól és az első keresztényekről, amely egységes volt a Tórához való viszony értelmében. Ugyanis Jézustól Pál apostolig nem találkozunk senkivel, aki lényegében vétett volna a Törvény ellen. Mindez úgy összegezhető, hogy Ruff Tibor az úgynevezett őskeresztény egységet a Tórához való viszony oldaláról közelíti meg. Az ősegyház ilyen bemutatása azonban nem nevezhető tudományosnak. Szembe kell azzal nézni, hogy ez az egység valójában sosem létezett (olyan idilli módon, ahogyan ezt sokan bemutatják), és az Újszövetséget alkotó írások olyan szövegek, amelyekből egységes, vitathatatlan teológia nem faragható. A Szentírás nem ad a kezünkbe kész teológiát, maximum alapanyagot, hivatkozási alapot egy teológia „elkészítéséhez”. Ruff Tibor semmit nem akar hozzátenni a szövegekhez az értelmezés során. Ez esetben be kellene látnia, hogy akkor kezeli helyén a szövegeket, ha azokat a kereszténység egy speciális időszaka történetének szövegeiként nézi, és ahhoz, hogy teológiát tudjon csinálni, valami plusz hozzáadása szükséges a szövegekhez. Tehát a szöveg önmagában nem elég.

Összesítve tehát a fő kérdés a Biblia könyveinek értelmezése körül összpontosul. Az értelmezésünk leginkább rólunk fog elmondani valamit: tudósok vagyunk vagy hívők, hitéleti vagy szakkönyvet írunk… A könyv mindenesetre értékes gondolatmeneteket ad közre, és Ruff disszertációját nagyon sokan méltatták. Tatár György opponensi véleményét inkább amolyan baráti jótanácsként olvastam a későbbi könyvként való megjelenéshez. Babits Antal méltatását indokolatlannak érzem. Szigeti Jenő távolságtartóbban, több kérdést fogalmaz meg! Sajnos, hogy nem hosszabban értékelte a munkát. Végül köszönetet mondok Staller Tamásnak, az OR-ZSE Doktori Iskola elnökének, hogy lehetővé tette számomra az opponensi véleményekhez való hozzáférést, sokban segítette, hogy árnyaltabban gondolkodhassak a témáról.

Jegyzetek

[1] Ez utóbbi állítás sok esetben elmondható a hazánkban megjelenő, úgynevezett tudományos munkákkal kapcsolatban. Különösen a vallástudomány területén. Kiválóan példázza ezt Balla Péter disszertációja (Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet egy tudományág igazolására, KIA, 2008), amelyről Jakab Attila írt recenziót. Lásd: Vallástudományi Szemle 2009/3 p. 226-233. Ruff Tibor munkája annak a hullámnak a része, amely a Szent Pál Akadémián indult el, hogy minél több oktató doktori fokozatot szerezzen, és így lehetővé váljon a Hit Gyülekezete bibliaiskolájában mester szintű teológiai képzésre. A támogatott oktatókat elsősorban Rugási Gyula kísérte útjukon, és ő is volt konzulensük. Ezek a disszertációk és témaválasztásuk legjobban a Hit Gyülekezet tanításának az oldaláról érthetők meg; ugyanis ahhoz szolgálnak adalékanyagul. Nem annyira objektív és kritikai tudományos kutatásokról van szó. Ezen kívül azt gondolom, nagyjából megragadható itt más is: azon felül, hogy a Hit Gyülekezet a Bibliából vett komplex tanítással igazolja, hogy a keresztényeknek kitüntetett helyen kell ápolni a kapcsolatot a zsidókkal, az egyre inkább a történelmi egyházak stílusát produkáló, a hozzájuk hasonló elismerést és támogatást kívánó és végül elnyerő Hit Gyülekezetének ebben a „konvergencia menetben” az egyetlen lehetőség, hogy felvillantsa, számára igenis megfelel az az állam-egyház kapcsolat, amit a történelmiek élveznek, az volt, hogy kritika nélkül nyit az állam által leginkább elfogadott és támogatott zsidó közösségek irányába. Összevetésképpen pl. a messiáshívő zsidók közösségeivel sose kereste a kapcsolatot. A történelmi keresztény egyházakkal pedig nem kereshette, mert azokat megszületése óta ostorozta. Ezzel a dologgal a Hit Gyülekezete egyébként óriásit váltott: míg a múltban úgy akart egyenlő lenni a történelmiekkel, hogy az állam és egyház radikális szétválasztását hirdette, most úgy akar egyenlő lenni (és lett is), hogy ugyanazt a kapcsolatot kívánja az állammal, mint amit a történelmiek élveznek. Véleményem szerint mindez megemlíthető, amikor Ruff Tibor disszertációjáról beszélünk.

[2] Ennek a nézetnek az erősítése, és ismételgetése csak fokozza azt a hazánkban erőteljesen érvényesülő elgondolást, miszerint a vallásokkal és egyházakkal kapcsolatos ismeretanyag és foglalkozás valami titokzatos és misztikus dolog lenne, ami kevesek privilégiuma. A vallástudománnyal foglalkozó szakemberek sokszor inkább tetszelegnek valamiféle „beavatott” vagy „guru” szerepkörben, mint kritikai gondolkodású tudósokként. Ez nem is csoda, amikor például az ugyanezen az úton járó Mircea Eliade műveit minden komolyabb kritika nélkül teszik zsinórmértékké.

[3] Ezen és számos más ponton szerepel a disszertációban utalás Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete című munkájára, amely alapján Ruff saját megközelítésmódjában egy másik paradigma körvonalait látja, s mikor saját érvelésének logikai köre bezárul (p. 71), utalást tesz a szerzőre, modván: „nem ugyanabban a világban dolgozunk” (p. 78) és lehetőséget lát –ahogyan Tatár György is észre veszi– önnön elkötelezettségének megvallására is: „azért foglalkozom ezzel, mert ez érdekel” (p. 77). A Kuhn munkája által nyújtott minden lehetőség ellenére is érdemes figyelembe venni bizonyos észrevételeket A tudományos forradalmak szerkezete c. munkával kapcsolatban. Lásd pl. Szabó E. László: A tudomány kifinomult filozófiai problémáitól egy fejletlen tudós-etológiáig, http://philosophy.elte.hu/leszabo/tudomanyfilozofia/1_fil2klub/ (2012.02.24.). Tehát úgy vélem, Kuhn kritikus olvasása sokban árnyalhatja azt, ahogyan Ruff Tibor felhasználja eredményeit.

[4] Ez valójában a Biblia fundamentalista értelmezését jelenti. Itt osztom a szerző által lábjegyzetben idézetteket: „Intoleráns-e szükségképpen a fundamentalizmus? Hermeneutikai szempontból igen, de politikailag nem feltétlenül” (p. 70). Míg a fundamentalista értelmezéshez érdekes lehet figyelembe venni: Zimmer, Siegfreid: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Egy konfliktus tisztázása, Kálvin, 2009, Bp.

(A recenziót 2012-ben írtam.)

Július elseje van. A születésnapom. Ezen a napon általában igyekszem kicsit egyedül lenni, s valamilyen szépirodalmi vonatkozást keresve gondolkodni és írni. 1951 július elsején Tadeusz Borowski lengyel író 28 évesen öngyilkosságot követett el. Ez jut most eszembe a születésnapomon. Annál is inkább, mert ezt lánya születéséhez nagyon közeli napon tette.

Gyógyszerekkel és gázzal ölte meg magát. Kórházba került, három napig szenvedett, majd meghalt. Önmaga végezte el, amit a nácik valamilyen hiba végett elmulasztottak. Hiba, mert minden túlélés arról szól, hogy a gyilkoló gépezet olykor nem működött tökéletesen. Ez sokakat megtéveszt. Nem ismerik fel, hogy egy gépezetet nem azok a hibák jellemeznek, amelyeket alkalmanként produkál. Minden gépezetet az az eredmény jellemez, amit a legnagyobb teljesítménnyel és hatásfokkal produkál. Borowski felismerte, hogy világunkat olyan életelvek és törvényszerűségek hatják át, amikből könnyűszerrel föl lehet építeni az Auschwitzhoz hasonló gépezeteket. Borowski számára Auschwitz nem baleset, hanem a hétköznapi életünkből következik.

Most az jut eszembe, ahogyan Immanuel Kant kezdi A vallás a puszta ész határain belül című művét. „Hogy baj van a világgal, oly régi panasz, amely egyidős a történelemmel, sőt, a még ősibb költészettel, s annak is legrégibb változatával: a papi vallással. Mindannyian a jóból eredeztetik a világot, az aranykorból, a paradicsomi életből vagy az égi lényekkel közösségben folytatott még boldogabb létből. Ám e boldogság elillan, mint az álom, és a romlás egyre gyorsabb […]: úgyhogy most (ez a Most azonban oly régi, mint a történelem) a végső időket éljük, a világ vége és elpusztulása küszöbön áll […]. Újabb, ám jóval kevésbé elterjedt az ezzel ellentétes heroikus vélemény, amely szinte kizárólag a filozófusok, napjainkban pedig mindenekelőtt a pedagógusok között tudott meggyökeresedni: hogy ti. a világ mozgása éppen ellenkező irányba tart, azaz szakadatlanul […] halad előre a rossztól a jobb felé, vagy legalábbis az erre való adottság az emberi természetben föllelhető. Bizonyos azonban, hogy e meggyőződésüket a morális jó és rossz (nem pedig a civilizálódás) vonatkozásában nem a tapasztalatból merítették, mivel a történelem minden időben egyértelműen ellenük tanúskodik.” Talán tényleg ez a két hozzáállás a legjellemzőbb a világunkkal kapcsolatosan: az elpusztulás küszöbén áll, illetve a folyamatos javulást elképzelő heroikus vélemény. Most visszakanyarodok Borowskihoz, aki határozottan statikusként, mozdulatlanként látja a történelmünket, a világunkat. Amikor Auschwitzról gondolkodnak, jellemző nézet, hogy Auschwitz töréspont, ahonnan kezdve nem lehet ugyanúgy élni (pl. verset írni). Ezek a gondolatok tulajdonképpen mindig Auschwitztól a jelen, a jövő felé mutatnak. Borowski számára Auschwitz visszafelé is áthatja a történelmet, és az a pont, ahonnan kiindulva az emberi világ felismerheti valódi motívumait, igazi jellegét és életelvei sötétségét. Egy fekete lyuk, amely teljességével magába rántja emberi világunkat. Az idő szinte megáll és a szingularitásban egy-két Borowskihoz hasonló alak mond pár szót, ami senkihez sem képes eljutni. Tipikus sci-fi. Csak ott mindig kijutnak. Az ember ezzel eteti magát. De a bábeli „isten kapuja” minden emberi próbálkozása összeomlik. Az emberi történelem minden optimista próbálkozás ellenére is nem az aranykorba, a paradicsomi életbe vagy az égi lényekkel folytatott még boldogabb létbe vezet, hanem statikus. Borowski ezt a mozdulatlan kővilágot (ami egyúttal legfontosabb kötete címe is), a legfelkészültebb statikus pontosságával méri fel.

A közelmúltban okoztam megdöbbenést azzal a gondolatommal, hogy a legszebb és legőszintébb jóra törekvés általánossá válása sem változtat a világunknak ezen a mozdulatlanságán. Remélem, ezt most is sikerült elérnem! Örülök, hogy a közelmúltban (a Saul fia film kapcsán) Borowski neve és gondolatai (halkan, de erősen) megjelentek (Mandiner). Valószínűleg ezzel nem sok új olvasót szerzett a lengyel író. Azért itt még megemlítem, hogy Kertész Imrére (aki a mai magyar irodalom rendkívüli kiválósága – és legkevésbé a Nobel-díj miatt) is óriási hatást gyakorolt. Kertész önmagában indokolná, hogy többet foglalkozzunk Borowskival! De ezen a ponton a magyar irodalom ismételten nagyon hálás lehet Spiró Györgynek, aki először és egyedül publikált róla valamit magyarul.