Előszó

1.
Örülök. hogy néhány alkalommal volt lehetőségem kiadós beszélgetésre Géza bácsival. Örülök. hogy ebből egyet rögzíthettem is. Körmendi Géza 2015 januárjában elhunyt. Megtiszteltetés, hogy a tatai Eötvös József Gimnázium gyászközleményében ebből az interjúból idézi Géza bácsi gondolatait. Az ő emlékére közlöm blogomon a beszélgetést teljes egészében. (Az interjú 2005-ben készült, amikor a gimnázium harmadikos tanulója voltam.)

2.
„A Körmendi-korszakot még fogják emlegetni!” – emlékezett vissza egyik tanárkollégájának állítására dr. Körmendi Géza riporton kívüli beszélgetésünkben. 1967 és 1983 között, a tatai Eötvös József Gimnázium igazgatójaként végzett munkája máig meghatározza az iskola arculatát, oktatási módszereit. De nem csak az iskolaigazgató Körmendi Gézát lehet emlegetni. Néprajzi és történeti kutatásai több kötetben jelentek meg, emellett különféle tanulmányaival rendszeresen találkozhatott az olvasó tudományos folyóiratokban. Tevékenysége, életműve elismerést érdemel. Ennek az interjúnak azonban az a célja, hogy a páratlanul derűs, boldog Körmendi Gézát is bemutassa.

„Boldog vagyok”

Györkös Gábor: Minden megnyilvánulásából érződik, szereti Tatát. Mikor és hogyan szerette meg?

Dr. Körmendi Géza: Itt születtem és itt nőttem fel. De igazából akkor szerettem meg, amikor el kellett hagynom. A háború alatt elvittek leventének, akkor éreztem meg igazán, hogy mit jelent nekem a város. Vágyakoztam a Nagy-tó iránt, a Fényes fürdő iránt, a gimnázium iránt, az osztályok iránt. Addig nem éreztem a kötődést, mert itt éltem, megvolt minden: a mozi, a Nagy-tó, a korcsolyapálya. Amikor elvittek és távol voltam, akkor éreztem, hogy hiányzik. Tizenhat éves voltam.

Gy. G.: Az, hogy elvitték, milyen reakciót váltott ki Önből?

K. G.: Összeszedtek minket. Aki nem jelent meg, annak a szüleit megfenyegették, hogy lecsukják vagy megölik. A korosztályomat a Cifra malomnál átellenben lévő nyilas pártháznál gyűjtötték. A helyzetem különleges volt, mert megszöktem és hazajöttem. A szüleim Kocson bujtattak, de bejöttem Tatára és megláttak a nyilasok. Akkor az apámat agyon akartál lőni, ezért gyorsan beálltam katonának. Majd mint magyar katona orosz hadifogságba kerültem. Hogy hogyan jutottam vissza Tatára, az már egy hosszadalmas történet.

Gy. G.: Így nyilván a tanulmányai is megrekedtek…

K. G.: Miniszteri rendelet szerint beiratkozhattam a hatodik osztályba, az ötödikből pedig magánvizsgát kellett tennem, így egy év alatt két osztályt tettem le. Meg is látszott ez később a tanulmányi eredményeimen.

Gy. G.: Mindez a tatai gimnáziumban történt?

K. G.: Igen, 1946-ban a piaristákhoz kerültem vissza, és ’48-ig, az államosításig piarista diák voltam. Aztán jött a vasúti balesetem - egy évig voltam kórházban -, majd ’49-ben már az állami gimnáziumban folytattam az iskolát. Úgy, hogy az osztálytársaim vittek le biciklivázon, és mankóval jártam egy évig, úgy érettségiztem ’50-ben.

Gy. G.: Mit csinált legszívesebben diákként, mit olvasott, hogyan gondolkodott?

K. G.: Nagyon szerettem olvasni. Tízéves koromra az összes Verne Gyula-könyvet elolvastam. Akkor azt hittem, hogy ő magyar író. Mikor a gimnáziumba kerültem, akkor tudtam meg, hogy francia. Nagyon szerettem az indiánkönyveket is. Még ma is megvan a Bőrharisnya, a Fehér sas meg a többi. A May Károly-könyveket is elolvastam mindet. Utána Jókai következett. Ez vezetett el az irodalom szeretetéhez. Így kerültem be az önképzőkörbe is. Ott volt egy nagyon neves piarista tanárom, dr. Bátori József, aki egyúttal a cserkészparancsnokunk is lett ’46-ban. Mert vízicserkész is voltam és kitűnő sportoló. Először futballoztam. A gyorsaságom ott már előjött. A testnevelési órákon nem nagyon törődtek velünk abban az időben. Ha valaki sportolt, az nem volt dicsőség egyáltalán, sőt… Ezért elmentem a Tatai Atlétikai Klubhoz, és ott kezdtem el futni ’47-ben. 100-on, 400-on és 800-on. Aztán kiderült, hogy a 100 méter nekem rövid. A 400 egy gyilkos roham volt. A 800 tűnt olyannak, amit jobban bírtam. Az országos keretben is benne voltam, és átkerültem a Tatabányai Sport Klubba. De rögtön jött a vasúti balesetem. Tizenkilenc éves voltam akkor.

Gy. G.: Hogyan került az érdeklődése középpontjába az irodalom és a történelem?

K. G.: Korábban is szerettem az irodalmat. Az önképzőkörben előadásokat tartottunk. Bemutattuk A fösvényt, a Botcsinálta doktort, dramatizált verseket, például A walesi bárdokat vagy Villon Haláltánc balladáját. A tanárunk, dr. Bátori József megszerettette velünk az irodalmat. Ő olyan ember volt, hogy amikor angol versekről beszélt, akkor angolul szavalta el azokat, ha Goethét mondott, németül adta elő. Csodálatos tanár volt. Később ő alapította meg a piarista rendtartományt Amerikában.

Tehát már akkor szerettem az irodalmat, de nem foglalkoztam vele, mert sportoltam. Amikor jött a balesetem és súlyos rokkant lettem, akkor derült ki, hogy nincs más lehetőségem: az eszemet kell elővennem. A piaristák korábban azt mondták: „Körmendi, neked olyan az eszed, mint a beretva, de olyan lusta vagy, mint az anyaföld.” A lustaság nem volt igaz. Azért nem tanultam, mert sportoltam, moziba jártam, udvaroltam, szóval sok mindent csináltam. Abban az időben az érettségi volt a netovább. Tehát annyit tanultam, amennyit éppen kellett. A balesetem után elővettem az eszemet. Tíz évig tanultam folyamatosan. Aztán választanom kellett, hogy mi legyek: tanár lettem. Elvégeztem a tanárképző főiskolát, a magyar és a történelem szakot, utána elvégeztem nappalin a néprajz szakot, majd doktoráltam.

Gy. G.: Könyveinek, írásainak jelentős része Tata történetével, néprajzával foglalkozik. Miért tartja fontosnak, hogy az emberek ismerjék történelmüket, városuk történelmét?

K. G.: Ahhoz, hogy az ember igazán ismerje szülővárosát, ismernie kell annak történelmét is. Elolvasgattam az elődeimnek a munkáit - akik az 1800-as években, az 1900-as évek elején publikáltak – és rájöttem, hogy hol van a hiány, hol lehet még bővíteni. Az az igazság, hogy nem csak helytörténettel foglalkoztam, hanem néprajzzal és nyelvészettel is. Szigorúan véve nyolc könyvem jelent meg Tatáról. Harminc évem ment erre, de boldog vagyok, hogy megírhattam. Azt, hogy milyen értékű a munkám, az utókor dönti majd el. A halhatatlanság általában a halál után jelentkezik. Az írásaimról 30 vagy 40 év múlva derül ki, hogy reálisan az igazat írtam-e meg. A másik az, hogy voltak események, amiket akkor nem írtam meg, mert nem írhattam meg az igazat. Egy példát említsek a sok közül. A vörös hadseregről régebben nem lehetett megírni, hogy Tatán minden utcában 4-5 nőt megerőszakoltak, és utána annyira megugrott a nemi baj, hogy nemigondozót kellett létesíteni.

Nagyon sokat írtam a gimnáziumról, az oktatásról. Az írásaimat épp most rendezgetem. A könyveimen kívül van mintegy 130 különféle írásom is, és azokból most válogattam ki a tataiakat. Ezen dolgozom most, mert az ember az élete vége felé már a begyűjtés, az összegzés gondolatával foglalkozik. A betakarítás időszaka ez.

Gy. G.: 1967 és 1983 között a gimnázium igazgatója volt. Mire emlékszik vissza legszívesebben ezekből az évekből, mi volt a legemlékezetesebb?

K. G.: Véletlenül lettem igazgató, nem számítottam rá, mert akkor csak két éve voltam tanár a gimnáziumban. Álmodni sem mertem, hogy én leszek az igazgató. Kértem gondolkodási időt is, persze nem adtak. Az első négy év nagyon kemény volt: kialakítani a tantestületet, az iskola profilját, a tagozatokat. Jó tantestület alakult ki az Eötvösben, a ’70-es évektől meg már nagyon jó. A fakultatív kísérletben is részt vettünk. Én voltam az ország tíz kísérleti iskolájának felügyelő igazgatója. Jártam az országot és sok tapasztalatot gyűjtöttem össze. Mi építettük ki a kollégákkal közösen a biológia, kémia, angol, orosz, matematika tagozatokat. Létrehoztuk az udvaron a kézi- és kosárlabdapályát, a biciklitárolót, a kőporosban az atlétikai pályát, parkosítottunk. Nagyon boldog vagyok, hogy ezzel a tanári gárdával együtt dolgozhattam. Az a jó igazgató, akiről nem érzik a tanárok, hogy igazgató, mert hagyja őket dolgozni, és nem erőlteti mindig rájuk a maga véleményét. Nagyon szerettem az Eötvöst.

Ezzel a tantestülettel értük el azt, hogy ’72 és ’82 között, egy mindent figyelembevevő felmérésben a tatai Eötvös országosan a 7. lett. Tehát nagyon szép 16 és fél évet töltöttem a gimnázium élén.

Sajnos, a katonai kollégium létesítésénél nagyon kemény vitáim voltak, amit talán még a tantestület sem tud. Nem akartam, hogy idejöjjön a katonai kollégium. Ekkor azt mondták a megyei vezetők, hogy vagy elvállalom, vagy elküldenek. Kidolgoztam egy tervet arról, hogy milyen alapon lehet megvalósítani a katonai kollégiumot.

Gy. G.: Mi adta Önnek a legfőbb motiváló erőt?

K. G.: Talán a génjeimben hordozom. Azt mondják, hogy a nagyapámra hasonlítok, aki nagyon szeretett dolgozni. Rám is ez jellemző: szeretek dolgozni. Amit elvállaltam, azt megcsináltam. Azt mondtam, hogy jó gimnáziumot alakítsunk ki, olyat, mint a piarista gimnázium volt. Nem voltam jó tanuló, az igaz, de nagyon jó módszereket kaptam tőlük. Ez arra ösztönzött, hogy próbáljam megvalósítani azt, amit láttam, átéltem. Selmeczi Kovács József latin-francia szakos tanárom, aki ismert engem, hat évig nem fogadta el a köszönésemet, amikor én lettem az igazgató. Aztán egyszer Tóvároson megállított, és azt mondta: „Állj meg fiam! Ide figyelj! Soha nem gondoltam, hogy belőled ilyen jó igazgató lesz.” Ez volt életem legnagyobb kitüntetése, mert kaptam többet is, nem panaszkodhatom. Most legutóbb az Apáczai Csere János-díjat.

Gy. G.: Mi indította arra, hogy írjon?

K. G.: Maradandót alkotni. Ez érdekes dolog. A Földön átutazóban vagyunk, itt küldetésünk van. Bennem fokozatosan kialakult egy úgynevezett küldetéstudat: írnom kell valami maradandót, amiért itt éltem a Földön. Azt, hogy a gimnázium igazgatója voltam, a diákjaim viszik tovább, ha szerettem őket, és ha ők is szerettek, de ők is meghalnak egyszer, és akkor minden elmúlik. De az írásaim, ha jók, talán megmaradnak. Ez ösztönzött.

Mindenkiben van ilyen. Van, aki szőlőt ültet, van, aki diófát. Csúnya szó az önmegvalósítás, én nem ebben hiszek, hanem abban, hogy valami maradandót alkossunk, amiért itt éltünk a Földön. Jó, ehhez tehetség is kell meg a Jóisten kegyelme. Negyven éves voltam már akkor és azt mondtam, hogy talán megpróbálom. Persze ez nagy áldozat volt a családomnak, a feleségemnek, nélkülük nem ment volna. Ezért éltem úgy, ahogy éltem. Most már mondhatom, hogy éltem, mert életem csúcsáról nézek vissza, hogy honnét jöttem. Aztán lassan lefelé indulok, hogy Burns a John Anderson, szívem, John című versében mondja. Őszintén mondom, hogy boldog ember vagyok annak ellenére, hogy rokkant lettem és sokat szenvedtem. Nem tudom, mi lesz az írásaimmal, de talán a nevem megmarad, talán a tanítványaim szívében élek. Talán…

Gy. G.: Beszélgetésünk során többször azt mondta, hogy „boldog vagyok”. Ismerek embereket, akik szép kort megéltek, de rosszkedvűek, semmi nem motiválja őket, talán már az életet sem szeretik annyira. Ön láthatóan derűs, kiegyensúlyozott. Mi van e mögött, mi ennek a titka?

K. G.: Két dolgot jegyeznék meg. Az életet hit és szeretet nélkül nem lehet élni. Elég későn jöttem rá erre, a balesetem után. Tehát hinni kell valamiben. A munkában, Istenben, a szerelemben vagy bármiben. A másik meg a szeretet. Szeretettel végezni a munkát. Ha a tanítás ez, akkor a tanítványt kell szeretni. Szeretni kell embertársainkat, vagy bárkit. Az idegeneket is. Ez valahogy különös erőt ad. Hit és szeretet nélkül nem érdemes élni – én folytatom annyival, hogy lehet, de minek. Ez alapvető dolog. Az igaz, hogy sokan öreg korukra bezárkóznak, elkeserednek, jönnek a betegségek, vesztenek az életkedvükből, a szerelem, a fiatalság elmegy, fölöslegesnek érzik magukat. Az életüket nem úgy élték le, hogy fölkészültek arra, hogy ők is megöregszenek.

Gy. G.: Ezt a felkészülést mikor kell elkezdeni?

K. G.: Korán. Rá kell döbbenni, hogy 50 év után az ember biológiailag is kezd visszafejlődni, 60 év után meg pláne, 70-nél meg már az öregedés jön. Azt mondom, hogy aki erre nem készül föl, azt váratlanul éri. Szerencsés vagyok, hogy a Jósten engem sok betegséggel meglátogatott. Az életemből, ha összevonom, három évet töltöttem kórházban. Tehát azt elég korán megismertem, hogy megbetegedhetek, és akkor rászorulok az embertársaimra, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy fél kezem van.

Az egészséges életmódra is törekedni kell. Elég korán megértettem ezt. Az orvos azt mondta: „Tedd le a cigarettát!” Eldobtam. „Az italt is!” Eldobtam. Ezeket abba kell hagyni.

Hiszek a jóistenben. A balesetem után összevesztem vele. Miért én? Miért nem az a másik? Miért nem annak vágták le a kezét? Miért én, aki jó sportoló voltam? Miért nekem kell rokkantnak, nyomorultnak lennem? Ezek jöttek elő a kórházi ágyon. Később rájöttem, hogy az isteni végzésben mindig van egy „utó” dolog, amit akkor nem veszünk észre. Akkor erre nem jöttem rá. Csak annyi volt bennem: vége a sportnak, vége az életemnek, vége a szerelemnek – nincs tovább. S ahogy ment az élet, rájöttem, ezzel célja volt Istennek. Elvégezhettem az egyetemet, ledoktorálhattam, írhattam, alkothattam.

Így van ez minden területen: fel kell készülni. A családi életre, hogy az ember a feleségével a gyermekeit neveli, s már nem magának, hanem nekik ad át mindent. És ez öröm. Az emberek azt hiszik, hogy csak nagy dolgok jelentenek boldogságot: kétmilliót nyerni vagy tízmilliárdot, vagy egy autót. Nem igaz. Az apró örömök adnak boldogságot. Az, hogy reggel fölkelek, kinézek az ablakon, ragyogóan süt a nap. Gyönyörű reggel van. Látom a virágon a harmatot, jaj, de szép! Aki ezeket az apró örömöket nem becsüli meg, annak sosem lesz nagy öröme sem, mert a nagy öröm elkerüli az embert.

A másik pedig az, hogy az emberek elmennek a csodák mellett. Az életben vannak ma is csodák. Mindenki életében. Az enyémben: kétszer jöttem vissza a halálból – ez egy csoda. Mindenhol vannak csodák. Azt mondják rá, hogy véletlen, meg mindennel magyarázzák. Nem. Valljuk be, hogy csoda történt!

A fiatalságot szépen kell élnünk, mert ha nincs szép ifjúság, az öregségben nincs mire visszaemlékeznünk. Az öregségnek van egy óriási ajándéka. Nem tudom másnap, hogy tegnap mi történt, de azt tudom, hogy tíz- és tizenhat éves koromban mi volt velem. Élesen jönnek elő a képek. Az, ahogy ott dolgoztam a pályaudvaron a vasútnál, vagy ahogy arattam, dolgoztam a bányában, Patrícia nővér a kórházban, ahogy szeretettel ápolt engem. Olyan, mintha ma történt volna. Ez nagy ajándék, az öregség ajándéka. Nem azt mondom, hogy „carpe diem”, vagyis szakítsd le minden nap gyönyörét. Hanem szép ifjúság, szép házasság, szép gyermeknevelés rengeteg gondossággal. Nem kell félni a jövőtől fiatal korban.

Befejezésül elmondok egy történetet. A postán voltam, levelet adtam föl. Ott álltam a sorban, és jött egy diáklány. „Hogy van Géza bácsi, drága? Hadd pusziljam meg! Jaj, de jól néz ki!” Azt mondtam neki, hogy boldog vagyok. Erre a sorból odajött egy csinos hölgy, és azt kérte, mondjam még egyszer: „Boldog vagyok!”

Gy. G.: Köszönöm a beszélgetést.

(I.)

Tadeusz Borowski 1922. november 12.-én született Zsitomirban. Négy éves korában apját szovjet hadifogolytáborba viszik (korábban egy lengyel harci szervezet tagja volt), és nyolc éves, mikor anyját egy másik szibériai táborba internálják. Rövidesen testvérétől is elszakad, aki internátusba kerül – Borowski pedig nagynénjéhez vidékre, falura. A család csak a háború előtti években egyesülhet – ebben az időben rettenetes szegénységben élnek (sátorban a város szélén). Tadek tizenhét éves, amikor kitör a háború. Érettségizik, rövidesen a varsói illegális egyetemen kezd tanulni. Borowski sem zsidó, sem más megjelölt etnikai vagy politikai „csoportba” nem tartozott – lengyel katolikusként – sorsszerűen, szinte véletlenül, minden különösebb ok nélkül került Auschwitzba (rabszáma: 119 198, a későbbiekben többször illette magát ezen a „néven”).

A háború kitörésekor, talán introvertált személyisége vagy a barátaival közös, a németeken és a háborún való könnyed élősködés okán nem csatlakozott az ellenállás tagjai közé (Wehrmacht által felügyelt építőipari telephelyen éjjeliőr, raktáros és munkájáért egy kis lakást is kiutaltak neki egy közeli barakkban). Olvasott, klasszikus irodalommal művelte magát. Tehetséges, pályakezdő költőként pedig saját maga sokszorosította első verseskötetét (Gzdiekolwiek ziemia, Bárhol a föld). Már itt, első kötetében (szokatlanul korán) rálel és belehelyezkedik a később valóságként megtapasztalt Kővilág ridegségébe.

„…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember / nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre, / fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből, / gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét / és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban / követ törnek s belőle piramist emelnek ők / sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek / s kenyérhajért esengne az ostor füttyébe halnak. / Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…” (Spiró György ford.)

Menyasszonya, szerelme Maria Rundo a lengyel ellenállás aktív tagja. Mariát, 1943. február 24-én elfogja a Gestapo és ellenálló társaival együtt hamarosan Auschwitzba kerülnek. Borowskit egy nappal később reménytelenül kódorogva az utcán találják és tartoztatják le. Április 29-én érkezik Auschwitzba (a szokványos módon, marhavagonban halottak és haldoklók között), ahol az egy hónappal azelőtt bevezetett „reform” értelmében az árja származásúakat nem gázosították el azonnal (a rendelet a tábor gazdaságosabb működését segítette), ideiglenesen az ítélet elmarad – így maradt életben. Megkezdi a rabszolgamunkát. Távírópóznákat emel, útszéli árkokat ás. Hamarosan – némi szerencsével – a „tábori kórházba” kerül, ahol éjjeli őrként dolgozik tovább. Egy kis híján végzetes tüdőgyulladásból felépülve, a gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után auschwitzi felcser lesz (az ún. „kórházban” naponta több száz ember halálát láthatja). Borowski itt viszonylagos (és valójában, igazán csak viszonylagos) kényelemben tengeti napjait – sokat „unatkozik”, írásra is van ideje – versei kézzel másolt fecniken terjednek a lágerben. Mariát Birkenauban, a női táborban találja meg. A lány kopasz volt és minden lehetséges betegséggel megfertőződött. A „felszabadulást” követően 1945 és 1948 között írja meg prózai köteteit: Auschwitzban voltunk, Búcsú Máriától és végezetül a XX. század egyik legjelentősebb művét, a Kővilágot.

A Kővilág c. kötet a legigazabb feldolgozása a „KZ-univerzumnak”, az „Auschwitz-univerzumnak”. A „kővilág” mint központi metafora korai verseitől kezdve az egész életművét áthatja. Viszonya a „kővilággal” azonban, csak a láger után tisztázódik: végérvényesen elkötelezi magát. Auschwitz, Borowskinak egyfajta „lehetőség" volt felismerni, szemlélni és megismerni az emberi létezés alaphelyzetét. Hatalmas lehetőség előtt állt: megválthatta tehetségét. Életművén keresztül kendőzetlenül pillanthatunk Auschwitzra, a gonoszságunk feltárulkozásának helyszínére, egy világra, ahol a morál, az erkölcs a kegyetlenül rideg, – és a végső, döntő pillanatban mindent felülíró, átható életösztön okán eltűnik. A bűn vegytiszta jelenléte. Nem a visszaemlékezés, a megélt idők felidézése volt a célja, hanem művészként, első szám egyes személyben írva „megfogalmazni a dolgok lényegét”. Borowski a haláltábor túlélőjeként sem életében, sem írásaiban nem kereste a megváltást, a katarzist – ítélete: ebben a világban mindenki – a bemocskolt túlélő és az elkövető is egyaránt a bűnös, a gonosz cinkosa. Távol állt tőle minden gyanút keltő moralizálás, szenteskedés. Novelláiban a saját keresztnevét viselő elbeszélőt megfosztja az ártatlanság pátoszától és a túlélés érdekében aljas bűnözővé, közönyös megfigyelővé változtatja. Szükségszerű, és veszélyes lépés volt ez. „…Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá” – írja Spiró György, Borowski c. írásában.

A Borowski számára a túlélésnek nincsen romantikus vetülete és nincsenek hősei. Rendkívüli emberi és művészi erőfeszítés árán a megmaradottak bűneit, az emberi természet igazi mechanizmusait tárja fel. Az átélt, vért izzadva megragadott krízist, a vészt, a rabságot kiterjeszti mindenkire, a létezésünk teljes horizontjára. Írásaiban a „régi számok”, (a túlélésre szakosodott régebbi rabok), az SS-eket, Kápókat az életben maradás reményében gátlástalanul és meglehetősen kifinomultan, találékony módon kiszolgáló „csicskák” ugyanúgy romlottak, kegyetlenek és nevetségesek, mint a varsói felkelés Auschwitzba elhurcolt hősei. Borowskinál nincs jelentősége a „fajoknak”, „nemzeteknek” és „kiválasztottaknak”. Novelláiban az emberiséget egyetlen megalázott, közönybe züllesztett húsmasszába olvasztja össze.

(II.)

A töménytelen mennyiségű játék- és dokumentumfilm, színházi előadás, oktatóanyag (révén érezzük: „eleven képként él bennünk Auschwitz, már mindent tudunk róla”) között akadnak, amelyek megpróbálják feldolgozni Auschwitz, a Holocaust „drámáját”. De Borowski ismeretében, árnyékában azonnal elviselhetetlenné válnak otrombaságukkal, romantikus, sőt olykor giccses, nosztalgikus, érzelgős mivoltukkal. Nevetséges, hogy látszólagos (a témába vágó) mindentudásunk ellenére valójában semmit sem tudunk, Auschwitzról. Borowski ma is képes bárki gőgjét megtörni, bárki számára újat, megdöbbentőt mondani – Pál apostoltól örökölt, Pilinszky által bevezetett kifejezéssel élve: a botrányról, botrányok sorozatáról.

A folyamatos ipari méretű „érzelmi nyomás”, nyáladzás, amivel a Holocausttal foglalkozó filmek, gyanús irodalmi termékek, memoárok, életrajzok és programszerű megemlékezések letarolják, kiégetik a valódi felismerés lehetőségét és hamis, megélhetetlen bűntudatot, megnevezhetetlen „sötét érzést" gerjesztenek az emberek között. Ennek az emlékezésre felszólító, ünnepélyes rítusnak az ismételgetése, monotonitása hazuggá tesz minden emlékezőt és emléket, kiaggatott fotót. Lassan nem hisszük el, hogy megtörtént. Természetesen és megállíthatatlanul alakult mítosszá közöttünk Auschwitz. Kertész, „Hazai leveleiből” idézve: „A kórház-szektor drótkerítése mögül néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír előtt, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a körülöttük álló amerikai tiszteknek, hogy ők semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé tágult.” A németek, akik a megsemmisítő vagy munkatáborok közelében éltek tudtak az igazságról. Egyszerűen nem vettek tudomást arról, ami körülöttük zajlott. Ilyenformán nem hazudtak. Ez ránk, elérhetetlenül távolról visszatekintő, a túlélők szenvedésein, történészek összegzésén keresztül emlékező generációra is ugyanúgy vonatkozik. „Mindent tudunk", „mindent láttunk", „mindent hallottunk” mégsem fogadjuk el és nem veszünk róla tudomást. Nem hisszük el, letagadjuk, hogy megismétlődhet, hogy Auschwitz „ígérete”, „szelleme” újra és újra felrémlik. Valójában miféle „ideához” vagy „hithez” csupán gondolatban és nem tettekben, távolról „ragaszkodva” hivatkozunk arra, hogy megismételhetetlen vagy egyszerűen csak arra, hogy Auschwitz független a jelenlegi demokráciát, (fogyasztói) szabadságot, egyenlőtlenségek felszámolását, szolidaritást hirdető világunktól? Egyszerűen mindenkinek így kényelmesebb. Az idealizmus, a humanizmus ide-oda kapkodó sodrában, mint „a gyerek a fürdővízzel együtt” elvész a botrány jelentősége; giccsként kiárusítjuk a Holocaustot. A benne rejlő üzenetet letagadjuk. A kellemes meghatottságon keresztül megkerülve ezzel az önmagunkkal való legmélyebb szembenézés, az önvád égetően sürgős feladatát.

Borowski megsemmisítő erejű kritikájában a következőt tanácsolta egy túlélő-írónak: „…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. (…) Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.” Az írás kétségbeesett hangneme abból eredhet, hogy Borowski mindvégig érezhette a terhet: az ártatlanul legyilkoltak, a gyengék nevében kell megszólalnia. Az ő valósága az (ún.) „életbe" visszatérve is „holtak múltidejűsége" maradt, nem pedig az idillt hazudó, „feltételes jelenidőben” egzisztáló túlélők fokozatos felejtése és kábulata.

(III.)

Talán mindenki, aki már járt, – a múzeummá változott – Auschwitzban, – tapasztalt a kötelező megrendültségen túl egy megmagyarázhatatlan, az elveszettséghez hasonlítható érzést. (Persze, ha sikerült átmentenie magát egy múzeum, egy a „világörökség részeként” aposztrofált objektum minden borzasztó külsőségén). Amikor az ember egy idegen, rideg nagyvárosban bolyongva, – ahol a nyelvet, a szokásokat sem ismeri – eltéved, elveszik. Egy idegen világ. „Egy másik bolygó”. Auschwitzról „nem csak úgy mondják”, hanem valójában a botrányokozás helyszíne. Ez a „nem ismert tartomány” az elfedett, közös valóságunk. Pilinszky írja, az Ars poetica helyett c. írásában: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”. A láger romjai és maga a táj, a környező erdőségek, városok is örökre magukban hordozzák ezt a nyugtalanító és fárasztó érzést. Az elpusztítottak tömegének „jelenléte” itt soha nem szűnhet meg. Az áldozatokkal együtt mindenünk, még a leghétköznapibb eszközeink is – Pilinszky szavaival: „az utolsó elhányt bádogkanálig – megmerült ebben a krízisben, ebben az infernóban…”. Auschwitz felhalmozott haj (hétezer kilogrammnyi emberi haj) és szemüveg hegyei, felnőtt és gyermek ruhái, cipői, utazóbőröndjei és apró tárgyai, féltve őrzött családi fotói, művégtagjai – civilizációnk láthatatlan alapkellékei – jóvátehetetlenül átlényegültek, „mint a Passiójátékok tárgyai”. Így ezen áldozaton keresztül vált lehetővé – utólagos felismerése által – a közös létünk alaphelyzetének kinyilatkoztatása. Káin gyermekei vagyunk mindannyian. „A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről”. A bűn elképesztő, eddig láthatatlan mélységekig jelent meg itt – rajtunk embereken keresztül. Még mentségeink sincsenek. Auschwitz „megtörténte” jelenti, hogy a világunk „koncentrációs univerzum” lehetőségét hordozta és hordozza továbbra is magában (Dosztojevszkij a Karamazov-testvérekben és Tolsztoj a Feltámadás rabtömegeiben mint „nagy orosz apokaliptikus lelkek” előre megérezték). Tehát, Auschwitz nem metafizikai, szellemi, történelmen kívüli, megírhatatlan jelenség (ahogyan oly sok széplelkű esztéta, filozófus állítja), hanem kíméletlenül reális, földhözragadt, materiális és történelmi.

Borowski számára, de facto: a kultúránk mélyén, láthatatlan súlypontján Auschwitz rettenetes valósága áll. „Csak most nyílt fel a szemem, most értettem meg az ókor lényegét. Micsoda iszonyatos bűntény minden egyes piramis, szentély és görög szobor! Mennyi vér folyt el a római utakon, határvédő erődítményeken és építkezéseken! Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor, ahol a rabnak homlokára égették rabszolgasága jelét, s keresztre feszítették, ha szökni próbált. Az ókor a szabad emberek szövetsége a rabok ellen!” – írja, Borowski.

A közös emberi történetünk – Borowski szerint – nem más, mint rabszolgaság, gyilkosság és népirtás krónikája. Kimondja, hogy a történelemben valódi mozgás, „fejlődés” nem létezik csak a végrehajtó eszközök, módszerek modernizálódnak, racionalizálódnak. A modernitás revelációja az ókorral szemben az, hogy elhitetik, elhitethetik a rabbal rabságának szükségszerűségét és „hasznosságát”. A „beszédességen” túlmutató tény az, hogy Treblinkában a következő – két SS által szerzett – dalt kellett énekelni a Sonderkommandóban: „Egyenesen és messzire nézünk a világba, / csapatunk mindig bátor és vidám, / így menetelünk a munkába. / Számunkra, Treblinkán kívül más nem létezik, Treblinka a sorsunk. / Treblinka már egy velünk, a miénk. / Számunkra szent a parancsnoki szó, / az engedelmesség és a kötelesség. / Szívünk vágya: szolgálni, szolgálni. / Mígnem a boldogság egy szép napon / jelt ad és elhív. Hurrá!”

A kegyetlen, mindenre kiterjedő felismerése után mintegy, ez lett (ez kellene, hogy legyen) etikánk és létezésünk pontosított „tengerszintje”, kiinduló nullpontja. Auschwitz általánossága nem csak azokkal „történt meg”, akiket elhurcoltak, akik végrehajtottak, akik túléltek, hanem van benne valami általános, egyetemes, akár a Kereszten függő corpusban. Mindenkire egyaránt vonatkozik. Egy keresztény számára a Kereszt botránya és Auschwitz egy és ugyanaz. A Golgotán és a krematóriumok árnyékában a kinyilatkoztatás és a fájdalom mértéke azonos. Auschwitz nem fajvédelmi vagy politikai kérdés, hanem deklarálja léthelyzetünket, elfedett motivációinkat. Gonoszságunk, romlottságunk lázmérője.

„Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná.” – írja a Nálunk, Auschwitzban c. elbeszélésében. Önfelmentésről, meghatottságról és hitegetésről szó sincs – Borowski az ember eredendő lényegének, erkölcsi önazonosságának totális pusztulásáról ír prózájában. Önmaga és túlélő kortársai felé fordította a logosz kétélű fegyverét, Kertészt idézve: „…a saját életében akarta rajta kapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében, úgy, ahogyan azt élte. Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást.” Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát és Dante Vergiliusaként vezet végig minket a Kővilágban, Auschwitzban (bár a Pokol távolról sem megfelelő hasonlat). A novellák ugyanakkor nem csak a lágerek valóságában játszódnak. Néhány kimerevített pillanatra a „láger utáni”, a túlélő életnek álomszerű foszlányai is feltűnnek – amelyekben talán még kegyetlenebbül térnek vissza a „lágervilágból” megismert végtelenül lecsupaszított, eredendő bűneink, kétségeink. Az Opera, Opera c. fejezet nem csak az előbbi felvetésre példa, hanem Borowski nyelvi és dramaturgiai érzékére is. Borowski nyelve költői, látomásos nyelv – narratívája költői vonatkozású és szokatlan, kizökkentő ritmussal bír. Első olvasásra talán ez a novella nem tűnik másnak, mint a freudi pszichológia következetes, direkt alkalmazásának, de valójában másról van szó. Borowski a Fideliót „vonja vissza” – a Fidelió szabadságeszményével, hitével fordul szembe. „A függöny lassan leereszkedett, a tisztek, katonák, szövetséges hivatalnokok, jó társaságból való urak, diákok és lányok viharos tapssal jutalmazták a Fideliót, a rabokat meg az őrt. A karmester mélyen meghajolt, hosszú haját félresöpörte a homlokából. A függöny ismét felment. A nő rápillantott a bő ujjú, zöld SS-zakómra, amit távozáskor kaptam a lágerben, amikor leadtam a csíkost, a csaláninget meg a gatyát. Mozgatta a száját, de nem halottam, mit mondd. Most hangosabban kérdezte: – Bist du böse? (Csak nem vagy dühös?) – Nee, warum soll ich denn? (Hogyhogy? Miért lennék?) – feleltem mosolyogva. Kezem a csípőjére raktam, az ágyékára csúsztattam, s olyan erővel vájtam belé az ujjam, hogy a nő egész teste megfeszült, nyakát a fotel támlájához szorította, s görcsbe rándult ajkai közt megcsillantak gyöngyfogai, melyeket összeszorított a fájdalom.” Az igazán sokkoló az, ahogy a túlélők, a rabok „magukkal viszik” a békébe azt a tapasztalatot és tudást, amit a lágerekben kitörölhetetlenül megszereztek. Ez pedig nem más, mint a felszínre tőrt, mélyen bennünk élő kegyetlen közöny, a rabság szenvedélye és kannibalizmus.

Schillinger halála c. fejezetben, a megnevezett perverz SS főhadnagy, a lager-führer egy szép nőt akar megszerezni magának a frissen érkezett, gázba „tóduló” transzportból. Az iszonyatos kavarodásban a nő megszerzi a tiszt pisztolyát és lelövi. Szolgálatban lévő SS-ek elmenekülnek, azonban a sonderkommando („különleges, kizárólag zsidókból álló kommandó, az ő feladatuk volt az emberek elgázosítása, elégetése” SS-felügyelet alatt – idézet Borowski szójegyzékéből) tagjai lefojtották a lázadást. „De istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal bekergettük a kamrába a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy szórják be a ciklont. Azért van már egy kis rutinunk benne.” (…) ”Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Fölemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: – O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden muss? Vagyis: „Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?” A „sors iróniája” (ahogy Borowski fogalmaz), hogy később ugyanez a sonderkommando likvidálásuktól való rettegésükben („általában” háromhavonta kivégezték a teljes kommandót) fellázadt, felgyújtották a krematórium épületét, átvágták a kerítéseket és menekülni próbáltak, de „…néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket”.

Borowski kegyetlen iróniája nélkülöz minden humort. Számára elképzelhetetlen nevetni, gúnyolódni azon, ami ennyire végletesen, tisztán emberi.

„Mentem az éjszakában, ötödikként a sorban. Az égő emberek lángja bronzszínű lángja a kékeslila ég közepén imbolygott.” – írja a Látogatás c. kötetzáró novella felütésében. A továbbiakban tábori emlékeket idéz fel: „…egy félmeztelen, a verejtéktől gőzölgő ember kizuhan a marhavagonból, melyben elfogyott a levegő, a kavicsos tábori rámpára, fulladozik a friss, hűvös sötéttől, majd odatántorog a másikhoz, görcsösen átkarolja, és félig eszméletlenül kérlelni kezdi: – „testvér, testvér”. Ír egy másik emberről, akit halottnak hittek és ezért tiszti csizmáját próbálták lehúzni róla. Néhány mondattal később muzulmánná aszalódott, síró rabokról, férfiakról, nőkről ír, akik „gonddal egyengették a földet, simították a lapáttal az árkok falát” (…) „emelték a barakkokat, őrtornyokat és krematóriumokat”. A haldoklók, a betegek utolsó, az emlékezésre felszólító kérését is feljegyzi, akiket az ápolók a krematórium-kocsikra pakoltak, „szépen, rendezetten” – „sorban, rétegesen”.

Borowskit mindeközben egyetlen a gondolat kínozza: „csak magamat nem tudtam meglátni”. Lezárásként visszaugrik a békébe, üres szobájába és: „…egy pillanatra lerakom a tollam, s azokhoz kívánkozva, akiket akkor láttam, elgondolkodom, ma hova menjek látogatóba: a tiszti csizmás, megnyomorgatott emberhez, aki most a helyi elektromos művek mérnöke, vagy a jól menő bár tulajdonosához, aki egyszer azt suttogta: – „testvér, testvér”. A többieket meglátogatják azok, akik a földdel egyesült emberi hamuban turkálva az elveszett aranyat keresik.”

(VI.)

A kötet felütésében – a címadó novellájában – Borowski vallomása így szól:„…szemem behunyva keresem-kutatom magamban a villamossínek fölött görnyedő munkások, a hamisított tejfölt áruló parasztasszonyok, a tehervagonok, a romok fölött sötétlő ég, a fasorban járó-kelő emberek, az új ablakkeretek, s a tányért törülgető feleségem iránti szeretetet – és hatalmas szellemi erőfeszítéssel meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét”. Borowskiban egyszerre küzd Ivan és Aljosa Karamazov igazsága. A Kővilág, a kötet központi kérdését, lényegét Spiró György így fogalmazta meg: „…miután minden, korábban hirdetett érték (ha úgy tetszik: isten) meghalt, mi maradt mégis, mitől van az, hogy egyáltalán emberek élnek?” Borowski „titkos” célja talán (mégis, minden ellenében) a következő volt: visszaszerezni a hitet, Istent és a szeretet lehetőségét a szembenézés, az elhallgatott igazság kimondása, a bűnvallás szégyene által. Felelni bűneinkért „valaki” vagy „valami” előtt. Öngyilkossága talán ebben elszenvedett kudarcának végpontja. Simone Weil: „Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – mint amilyenek a rabszolgák voltak –, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve." Borowski „képessége” a tapasztalatai ellenében is töretlenül megmaradt, életműve a bizonyság rá, hogy „szervileg volt ép erkölcsű ember”. Gázzal és gyógyszerrel csak többszöri sikertelen kísérlet után 1951. július 3.-án (huszonkilenc évesen) gyilkolja meg magát. Az elhalasztott ítéletet kíméletlenül végrehajtotta. Máriától született kislánya ekkor néhány hónapos (a Nő szintén túlélte a lágert, és 1946-ban házasodtak össze).

Végezetül, súlyos kérdések szakadhatnak fel belőlünk: hol az Iván Karamazov által áhított, követelt mindenkire kiterjedő megváltás? Hol marad, és mikor jön el? Mi a lényeg? Mi maradt számunkra reményként Auschwitz után? Pilinszky válasza a következő: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító. … Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá”.

Szerencsés D. Márton

A Nullahategy portálon megjelent cikk eredeti változata.

Reggel az első ember akivel találkoztam egy akadékoskodó öregasszony volt. Akadékoskodását azzal magyarázta, hogy ma születésnapot ünnepelnek. Mondtam neki, hogy én is: ma van Kertész Imre 85. születésnapja. "Akkor Isten éltesse! Ha még él." Ezt mondta, és kissé morcosan elment. Ez az eset elgondolkodtatott Kertész Imre köszöntésének lehetőségeiről. Ha komolyan veszem az életművét, nem bocsátkozom különösebb születésnapi jókívánságokba. Itt van egy író, egy dátum és egy szám. Ennek ürügyén két dolgot szeretnék leírni: először, hogy Kertész Imre gondolatai sok esetben fontos vonatkoztatási pontok számomra; másodszor, a napokban örömmel figyeltem föl a Petőfi Irodalmi Múzeum csendes meglepetésére: elérhetővé tettek egy hanganyagot, amelyen Kertész Imre fölolvassa a Sorstalanságot teljes egészében. Végül itt egy részlet a Kaddisból életről, létezésről, fölszámolásáról...

"ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve" (Kaddis a meg nem született gyermekért, p50)

John Perry Barlow

Fejlett ipari országok kormányai, kik húsból, betonból, acélból építkeztek és merítitek hatalmatokat, én a cyberspace-ből jövök, a lélek új otthonából. A jövő nevében követelem Tőletek, kik a múltból vagytok, hagyjatok minket békén! Nem üdvözlünk Benneteket jó szívvel. Ahol mi összegyűlünk, ott Nektek semmi erőtök nincsen.

Nekünk nincsen választott kormányunk, és soha nem is lesz. Ezért beszélek Hozzátok pontosan annyi autoritással, amennyit a szabadság maga valaha is adhat. Ezennel megalapítom a globális szociális teret, mint magától értetődően függetlent a zsarnokságotoktól, amit ránk akartok kényszeríteni. Morális jogotok nincsen minket irányítani, és eszközeitek sincsenek arra, hogy a módszereiteknek, melyektől félnünk kellene, érvényt szerezzetek.

A kormányok a jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezésével szerzik. Ti a miénket se nem kértétek, se nem kaptátok meg. Mi nem hívtunk benneteket. Nem ismertek bennünket és nem ismeritek a világunkat. A cyberspace nem a Ti határaitokon belül található. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerűen, mint egy nyilvános építkezésre, betörhettek. Ez egy természeti erő, mely a mi kollektív cselekedeteink által növekszik, erősödik napról napra.

Sem a közös beszélgetéseinken nem vettetek részt, sem piacaink gazdagságát nem Ti hoztátok létre. Sem a kultúránkat, sem az etikánkat, sem a közös megegyezéseinket nem ismeritek, melyek a mi világunkban sokkal nagyobb biztonságot és rendet biztosítanak, mint amennyit Ti a törvényeitekkel bármikor is biztosítani tudtok.

Azt mondjátok, problémáink vannak, melyeket nektek kellene megoldani. Ezt az érvet arra használjátok fel, hogy a területeinkre betörjetek. Sok probléma, amiről beszéltek, egyszerűen nem létezik. Ahol pedig ténylegesen konfliktusok és félreértések történnek, ott majd mi, a mi saját eszközeinkkel beavatkozunk és megoldást keresünk. Mi a saját társadalmi alaptörvényünket képezzük. A kormányzás eme formája azon körülmények és szükségszerűségek által jön létre, melyek a mi világunkban uralkodnak.

A cyberspace tranzakciókból, kapcsolatokból és tiszta gondolatokból épül fel, melyeket a hálózatban a kommunikáció köt, kovácsol egybe. A mi világunk egyszerre sehol és mindenhol jelen van, de élő testet egyet sem találni benne.

Egy olyan világot hozunk létre, melybe mindenki beléphet előítéletek és privilégiumok nélkül. Faji hovatartozás, rang, gazdasági vagy katonai hatalom mind mind elvesztik jelentőségüket.

Egy olyan világot hozunk létre, melyben mindenki a saját meggyőződését vállalhatja, teljesen függetlenül attól, mennyire különös az; az elhallgattatás vagy beolvasztatás fenyegető veszélye nélkül.

A Ti legális elképzeléseitek tulajdonról, identitásról számunkra érvényüket vesztik. Ezek mind anyagra vonatkoznak; de nálunk anyag nem létezik.

A mi identitásaink testnélküliek, ezért mi, Veletek ellentétben, rendet testi kényszer alkalmazásával nem tudunk teremteni. Hiszünk benne, hogy a kormányzásunk formája az etika, a felvilágosult cselekvés és összetartás által egyre kifinomultabb és tökéletesebb lesz. Törvényeinket a kultúrák egymással való találkozása még tökéletesebbé csiszolta. Reméljük, hogy a továbbiakban szükséges speciális megoldások is így fognak születni. De azokat a szabályokat, melyeket ránk akartok kényszeríteni, nem akceptálhatjuk.

Az Amerikai Egyesült Államokban létrehoztatok egy törvényt. A Telecommunications Reform Act-et, mely még a saját alkotmányotokat is sérti, és amely Jefferson, Washington, Mill, Madison, DeToqueville és Brandeis álmait porba tiporja. Ezek az álmok bennünk újjá kell hogy szülessenek.

Rettegtek saját gyermekeitektől, mert ők otthonosan mozognak egy világban, ahol Ti mindig idegenek maradtok. Mert féltek tőlük, a szülői kötelességeiteket átruházzátok a bürokráciára. Gyávák vagytok eme kötelességeket magatok kézberagadni. A mi világunkban minden jelen van, mi emberileg kifejezhető, a megalázótól a magasztosig. Mindez része egy gigantikus, világot átölelő dialógusnak. Nem tudjuk a levegőt, melytől megfulladunk, a levegőtől, mely éltet és szárnyakat ad, elválasztani.

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Singapurban, Olaszországban és az USA-ban megpróbáljátok a szabadság vírusát a cyberspace határaira felállított őrhelyekkel megállítani. Ezek az őrhelyek rövid ideig talán ellen tudnak állni, de hosszú távon tehetetlenek lesznek egy olyan világban, mely nemsokára egy bitekből álló óceánba merül majd.

A Ti egyre nagyobbá váló teljesen haszontalan információs iparotok szeretné magát védeni azzal, hogy olyan törvényeket javasol Amerikában és máshol is, melyek elhitetetik, hogy a nyelv maga az ő hatáskörükbe tartozik. Az ilyen törvények az ideákat egyszerűen ipari terméknek szeretnék beállítani, melyek nem értékesebbek mint mondjuk a nyersvas. A mi világunkban minden, amit az emberi elme kitalál, pénzeszközök nélkül a végtelenségig megsokszorozható és elosztható. A gondolatok globális elosztásához nincsen többé szükségünk a gyáraitokra!

A Ti egyre ellenségesebb és kolonializáló törekvéseitek ugyanabba a helyzetbe sodortak minket, mint amiben azok a harcosok voltak, akik annak idején a szabadságért és az önrendelkezés jogáért küzdöttek távoli gyarmataitokon. A virtuális személyiségünket a Ti uralmatok alól ki kell vonnunk, még akkor is, ha a testünk továbbra is a kormányzásotok alatt marad. A világ összes országában egyszerre leszünk jelen, nehogy a gondolatainkat börtönbe zárhassátok.

A cyberspace-ben a lélek civilizációja leszünk. Legyen eme civilizáció humánusabb és fairebb mint a világ, melyet Ti uraltok.

Davos, Svájc

1996. február 8.

Fordította: Nihil

Egy jó vers folyton ott visszhangzik az ember emlékezetében. Különböző helyzetekben váratlanul felidéződik egy-egy sor, olykor az egész vers. Különösen így vagyok József Attila Költőnk és kora című alkotásával! Legújabban az a gondolat ötlött föl bennem, hogy a tavaly év végén általam útjára indított Filologosz Keresztény Könyváruház és Könyvklub bemutatásához idézem az egyébként híres verssort.

Tehát a neve: Filologosz Keresztény Könyváruház és Könyvklub. S talán a sok K itt is keményen szól, azonban szelíd, jámbor dologról van szó…

Az egész azzal a kérdésföltevéssel kezdődött, lehetséges volna-e a városok nagy keresztény könyvesboltjaitól távol élő érdeklődőket új, elsősorban hitéleti kiadványokkal elérni és kiszolgálni kedvező feltételek mellett. És úgy tűnik, lehetséges. Ebből a célból indítottunk nemrégiben webáruházat is.

A Filologosz Keresztény Könyváruház és Könyvklub bemutatkozását így fogalmaztam meg: „A 'filologosz' szó egyik lehetséges jelentése: 'az Ige szeretete'. A Filologosz célja, hogy felekezeti határvonalaktól függetlenül olyan kiadványokkal szolgálja ki az Igét szerető embereket, amelyek hordozzák és képviselik a kereszténység által felhalmozott értékeket és tudást; bátorítóan, inspirálóan hatnak, valamint hozzájárulnak ezeknek az értékeknek a terjedéséhez, megújulásához.”

Remélem, sikerül ezt a célkitűzést teljesíteni, sőt, hogy nem csak én, hanem mindazok így gondolják majd, akik kapcsolatba kerülnek a Filologosszal!

Honlap: http://filologosz.hu

…egymagam, önmagam.

A szomszéd asztalnál Neurotic-koncert emléktöredékek. Nekem másfajta emléktöredékeim vannak Pajorról… Mindegy. A lényeg, hogy születésnapom van. Ilyenkor költők jutnak eszembe, és a verseik: miket írtak a saját születésnapjukon. Ez már jó tíz éve így van.

A jövőben is szeretném még néhányszor elővenni József Attilának ezt a versét a születésnapomra. Kicsit együtt gondolkodni azzal, aki azt írta „magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan”. Emlékszem, húsz évesen is próbáltam írni ezen a napon. Azzal akartam kezdeni, hogy „húsz esztendőm hatalom”. Ez nem sikerült. Elvégre nem mindenki állhat elő úgy, mint ő. (Lidi nénémnek öccse itt, / Batu khán pesti rokona, / kenyéren élte éveit / s nem volt azúrkék paplana; / kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot - / hejh burzsoá! hejh proletár! - / én, József Attila, itt vagyok!) Végül is, én is itt vagyok. Spiró azt írja: „egy évszázadban legföljebb három-négy [ember]” kedvéért főz babot a halál. Húszévesen egyszer megbuktam, s most nyilvánosan is prezentálom a bukásomat. Jövőre Radnóti Huszonnyolc éve. Aztán így tovább. Minden évben néhány óra együtt gondolkodás a magyar irodalom színe-javával.

(Tabula rasa – már ami a winchesteremet illeti.)
(A diktátorokat Kertész Imre kedvéért emlegetem.)

Évek óta olvasom Kertész Imre műveit. Legutóbb azt találtam ki, hogy Mentés másként című naplójával vigasztalom magam. Vigaszra azért van szükségem, mert a közelmúltban minden elektronikusan tárolt adatom elveszett. Igaz, alapvetően nem hiszek a vigaszban. Ez talán meglehetősen furcsán hangzik. Most így leírva még a magam számára is. Az ember ugyanis azt írja le, amit komolyan gondol, vagy aminek valamilyen jelentőséget szán. Ezért azt a következtetést vonom le, hogy ehhez a gondolatomhoz eddig nem ilyen komolysággal viszonyultam. Miért alakulhatott ki bennem ez a gondolat? Mert az ember általában olyan helyzetekben szorul igazán vigaszra, amelyekben egyik ember a másiknak nem képes adni semmi vigasztalót. Ha ez valóban így van, akkor aztán tényleg fölösleges ezzel a dologgal fáradni. Mindenesetre nincs okom nagy szomorúságra. Néhány száz gigabájtról van szó – az öregúr humora könnyedén kárpótolni fog. Ezzel persze véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Kertész Imre művei bármilyen formában vagy mennyiségben alkalmasak lennének a vigasztalásra. Vigaszra szoruló ember rosszabbul aligha választhat szerzőt. Kertész Imre könyvei ugyanis bizonyos igazságokkal szembesítenek. Mert a világunk és a kultúránk, ha következetesek vagyunk, nem ígér mást számunkra, mint kényelmetlen igazságok belátásának lehetőségét. Kényelmetlen igazságok között pedig kényelmetlen az élet.

A világba megszületni (jobb esetben) kicsit olyan, mint beköltözni egy vadonatúj lakásba, melyről azt hittük, jó vétel volt. Rövidesen azonban minden hibájára fény derül, sőt újak jelennek meg. Lakója először még azt hiszi, a hibák helyreállíthatók, végül azonban kénytelen belátni, valójában mindent újra kéne kezdeni. Megindulnak az előkészületek, gondosan utána jár mindennek. A fárasztó munka, a kudarcok végső belátásra kényszerítik: rossz az alap, amelyre építkezni készül, nem megfelelő az alkotóelemek és alapanyagok minősége, nem lehet előrébb jutni. Ilyen igazságokat tartogat számunkra a világunk és kultúránk, lehetetlen belőlük egy kényelmes életet összetákolni. Marad a… Mi is marad? A lakónak egészen más megoldás után kell kutatnia. Eközben azonban élnie kell. De normálisan élni csak a megfelelő körülmények között lehet. Így tehát egy egészen más életet él, mint amit élnie kellene. Valójában arra lenne szüksége, hogy egy időre felfüggessze az életet, megoldja a kényelmetlen igazságok problémáját, majd a megfelelő körülmények között szépen folytassa, végül befejezze életét. Ezt nem teheti meg. Élménye: az élet diktátum, egy lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Vannak, akik azt mondják, a lényeg az, hogy kinek a tekintete előtt éljük az életünket. A lakó számára azonban az örök válasz: a kényelmetlen igazságok tekintete előtt. De nem akárhogy. Nem tisztelettel, vagy udvarias távolságtartással, hanem farkasszemet nézve vele, és várni mikor pislant egyet. De egy diktátor sosem pislant. Talán ez minden, amit el lehet mondani. Amin még érdemes elgondolkodni, tanácsolnánk-e Midász királynak, hogy érdemesebb e lakót üldözőbe vennie, mint a részeges Szilénoszt.

Ez tulajdonképpen (legalábbis egyéni) alappozíció Kertész Imre olvasásához. S e gondolatokat az teszi mulatságossá (egyúttal bizonyítva: az élet tartogat üdítő meglepetéseket), hogy ezen a ponton, amikor mindezt írom, egyszer csak elfut előttem körülbelül tizenöt nő, rózsaszín és fekete öltözékben. A látványt mindenesetre nehezebben tudom leírni, mint a fenti gondolatokat. Ugyanis olyan cipőt viselnek, melynek talpa rugózni képes. Mintegy 20-25 centiméteres berendezésről van szó a cipők talpán mindenféle félköríves, és egyéb, a rugalmasságot biztosító alkatrészekkel. A rugózás könnyed mozgást kölcsönöz a súlyos testeknek. A feszülő rózsaszín felsők nyilván esztétikai célokat szolgálnak. Az élet abszurdabb, mint a képzeletem. Viszont akárhogy is nézem, nem a képzeletemmel van a baj.

A másik problémám, hogy befejezhetem ennek a szövegnek az írását, és elővehetem Kertész ominózus könyvét, azonban ő is kíméletlenül megosztja az efféle történéseket. Mindegy. Valaminek agyon kell csapnia a gondolkodást, ez kétségtelen tény. És akkor már inkább néhány nehéz, rugózó női test, mint egy újabb diktátor. A kérdés, és most már tényleg abbahagyom: mikor szorítja ki a rugózó nőket egy újabb diktátor?

Az emberek azt mondják, a költők elveszettek. Én meg úgy érzem, és ez nem alaptalan, hogy bennem egy költő veszett el. S ha költő, akkor mindenképpen elveszett költő. Tehát egy elveszett költő veszett el bennem, akinek ráadásul minden költeménye (vagy félezer) elveszett. Pontosabban ő maga vesztette el, amikor élete egy pontján úgy érezte, annyira elveszett, hogy legjobb, ha minden költeményét (vagy félezret) elveszti. Nem mellékesen: költeményeit egy veszett állat dühével vesztette el – amit korábban egy elveszett költő lelkesedésével alkotott, azt később veszett állat módjára semmisítette meg (ugyanis annyira elveszett volt). Egy költeménye azonban megmaradt, s ebből az alábbiakban részleteket is közreadok. Nem azért vesztette el, hogy majd később úgy kerüljön elő, mintha sosem vesztette volna el. Ám előkerült. Ez kétségtelen tény, s ez ellen már nem tehet semmit. Politikai tartalma miatt került elő. Ma ugyanis annyira szörnyű politikai helyzet uralkodott el, hogy már azok az emberek is elveszettnek érzik magukat, akik normálisan csupán a költőkről gondolják azt, hogy elveszettek. Úgy gondolja (ha egyáltalán gondolhat valamit ez az elveszett költő egy ilyen elveszett helyzetben), hogy az eluralkodott politikai körülmények között ennek a költeménynek az előkerülése némi derűre (de semmiképpen sem biztos derűlátásra) ad okot (pontosabban lehetőséget). Ugyanis elveszettebb helyzetet aligha tudna elképzelni, mint hogy elveszettségükben már nem csupán az elveszett költők érzik magukat elveszettnek, hanem azok az emberek is, akik normálisan csak a költőkről gondolják azt, hogy elveszettek… de mégis: a legrosszabb, mikor elveszettségében még a humorát is elveszíti az ember. S ez elveszett költő elveszett költeményének megkerülése, éppen emiatt ad lehetőséget némi derűre: ugyanis ami elveszett, az megkerülve, tehát önnön elveszettségével dacolva, vissza is ad valamit: a veszett nagy röhögés lehetőségét, és egy újszerű felismerést, hogy a humor a megvesztegethetetlen igazság…

Abban a reményben adom közre elveszett sorait, hogy mindenkinek jelent némi segítséget a mostanában eluralkodott szörnyű politikai helyzetben, amelyről tétován ábrándozva gondoljuk azt: bárcsak az veszne el, s ne mi lennénk ily elveszettek. Az alábbiakban Orbán Viktorról énekel az elveszett költő.

„Egy a Viktor, és egy a Párt;
az ilyen jelszó sosem árt.”

és

„Már a fű is narancssárga,
ez volt Józsi minden álma.”

és

„Tata újra magyar város,
helyzete már nem hátrányos,
örül a sok patrióta,
gratulál is a Viktorka.”

A teljes költeményből kiragadott sorok ihletője, Orbán Viktor Tatán tett látogatása. Mikor egy költőt ilyen szánalmas körülmények ihletik alkotásra, csöppet sem kell csodálkoznunk azon, hogy végül elveszetté válik, s most már csak néhány sorát tudjuk nagy nehezen ideidézni. Orbán Viktor a tatai vár udvarán elmondta, hogy Tata valamikor rendes magyar város volt. Akkor még nem volt miniszterelnök, illetve már volt, és még nem lett újra az (nem is tudhatta, hogy lesz, csupán akarhatta), tehát valószínűleg ő is igen elveszettnek érezhette magát, és ezért is mondhatott ilyen veszett nagy marhaságokat. Persze ezt csak elveszett költők gondolják marhaságnak, és azok, akik unalmukban (vagy elveszettségükben) elveszett költők elveszett költeményein rágódnak. Sajnos a teljes költeményt, az emlékezet gyöngesége miatt (amely gyöngeséget mindenképpen ildomos lenne takargatni) (erre azonban képtelen vagyok) (éppen a takargatásban tanúsított általános gyöngeségem miatt), nem tudom idézni. Annyit azonban el tudok mondani róla, hogy sok további érdekeset olvashatnánk benne arról, miként lett Tata újra magyar város, s ebben milyen szerepet játszott a versrészletben is megemlített „Józsi”, a se nem keresztény, se nem demokrata politikus. Könnyen lehet, teljes elbeszélő költeményt adhatnék most közre erről, ha akkor nem lett volna olyan elveszett ez az elveszett költő, s ezzel együtt nem vesztette volna el minden (vagy félezer) költeményét is. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem vigasztal. Ugyanis a jelenleg eluralkodott szörnyű politikai helyzetben, a költők is, az emberek is, éppen ilyen elveszettek lennének, mint most – akár van elbeszélő költemény, akár nincs. Valószínűleg én is ugyanilyen elveszett lennék, s ugyanígy irkálnám erre a virtuális felületre a nagyon is valódi tiltakozásomat.

„Kafka mellett Nietzsche olykor egy durva német baromnak tűnik.” E bevezető mondat (ki tudja K.I.-től idézve) egyáltalán nem illik ide, ugyanis Kafkáról szó sem lesz; és nem Nietzschéről mint baromról, hanem Nietzsche által emlegetett barmokról fogok írni. Ez a (kétségkívül) „durva német” ugyanis nem átallott kikötözött, kérődző barmoktól tanulni, és a tanulságot néhány korszerűtlen történelemfilozófiai gondolatban kamatoztatni.

Hódolat Nietzsche barmainak – kevés híján ezt a címet választottam. De nem akarok túlzásokba esni. Mert a kérdés mégis csak az, hogy mit tanulhat a történelem a kérődző barmoktól. Csakis a felejtést, ezt a történelem számára látszólag teljesen haszontalan valamit. E meglepő, kissé zavarba ejtő javaslat, amit Nietzsche csak úgy a képünkbe olvas (mondhatni, arcunkba köp) (vallva, hogy a legjobb társasági belépő a párbaj), néhány csapongó gondolatra csábít…

Kétségtelen tény, hogy nem felejthetünk el egyoldalúan mindent, és nem is emlékezhetünk mindenre. Nietzsche e kettő frigyét javasolja, amely legalább olyan hasznos a történelem számára, mint Apollón és Dionüszosz násza az esztétikának. E frigy az életnek, tehát a jelennek szolgál, mert a jelenben élünk. A történelemnek az élet szolgálatába állítása, ami azt is jelenti, hogy nem dönthetjük el kényünk-kedvünk szerint, mire emlékezünk és mire nem. Ennek mechanizmusát kultúránk, társadalmunk, közös és saját életünk szolgálatába kell állítanunk. Valahogy úgy képzelem ezt, ahogyan József Attila írja: „… Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a múltat be kell vallani. / A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Meggyőződésem, hogy Nietzsche javaslata megspórolhatatlan intellektuális munkát követel.

Kétségtelen, hogy a múlt rendezéséhez egyaránt hozzájárul a felejtés és az emlékezés. Van, amire fölösleges vagy haszontalan emlékezni, és van, amire kifejezetten káros. Meggondolhatjuk, hogy a személyes életünk élhetőségét olykor mennyire megkönnyíti, máskor pedig mennyire megnehezíti a felejtés. Az emlékezetről ugyanezt mondhatjuk. S e kettő közt kavarogva (néha őrlődve, vergődve) az ember hajlamos irigységgel tekinteni a baromra (mondja Nietzsche), amely egy cövekhez kötözve, mindig a pillanatban él – a kötél ugyanis csupán a pillanatban enged számára mozgásteret. Bármekkora is azonban az irigység e barom boldogsága iránt, meg nem tagadhatjuk éntudattal rendelkező ember voltunkat. Egészséges emlékező-tehetséget és felejteni tudást kell tanulnunk. Az emlékezni és felejteni képes lény számára csakis ez lehet megoldás.

Önmagunkat jellemzi, a saját pozíciónkat árulja el, hogy mire és hogyan emlékezünk, illetve mit zárunk ki az emlékezetből - tehát mit felejtünk el. A történelmi emlékezet és felejtés jobbára tudatos. E tekintetben kifejezetten rossz példákat látunk magunk előtt. A múlt többnyire torzzá transzformált terheit cipeljük át jelenünkbe, további problémákat gerjesztve, és megnyomorítva jelen életünket. Történészeink, politikusaink, egyházi vezetőink számosan serénykednek ebben a munkában. Van, amin minduntalan kérődznek, s van, amit soha be nem vesznek, miközben rövid zsinegen olyan cövekhez kötözik magukat, amely nem engedi belátniuk az igazi múltat és jelent sem… Csak egy pillanatra félre tettem Nietzschét. Hová csöppentem az ő barmai közül?!

A Fekete János levele nyomán kibontakozó vitához magam is igyekeztem hozzájárulni János bácsinak címzett levéllel. Ezt a levelet blogom felületén is megjelenítem. Előző bejegyzésemre azonban még itt is szeretném fölhívni a figyelmet: http://malurgompo.blog.hu/2012/07/01/vita_az_egyhazforumban_lehet-e_viktorbol_pal