Mire nem vesztegetem a szót?!

Az emberek azt mondják, a költők elveszettek. Én meg úgy érzem, és ez nem alaptalan, hogy bennem egy költő veszett el. S ha költő, akkor mindenképpen elveszett költő. Tehát egy elveszett költő veszett el bennem, akinek ráadásul minden költeménye (vagy félezer) elveszett. Pontosabban ő maga vesztette el, amikor élete egy pontján úgy érezte, annyira elveszett, hogy legjobb, ha minden költeményét (vagy félezret) elveszti. Nem mellékesen: költeményeit egy veszett állat dühével vesztette el – amit korábban egy elveszett költő lelkesedésével alkotott, azt később veszett állat módjára semmisítette meg (ugyanis annyira elveszett volt). Egy költeménye azonban megmaradt, s ebből az alábbiakban részleteket is közreadok. Nem azért vesztette el, hogy majd később úgy kerüljön elő, mintha sosem vesztette volna el. Ám előkerült. Ez kétségtelen tény, s ez ellen már nem tehet semmit. Politikai tartalma miatt került elő. Ma ugyanis annyira szörnyű politikai helyzet uralkodott el, hogy már azok az emberek is elveszettnek érzik magukat, akik normálisan csupán a költőkről gondolják azt, hogy elveszettek. Úgy gondolja (ha egyáltalán gondolhat valamit ez az elveszett költő egy ilyen elveszett helyzetben), hogy az eluralkodott politikai körülmények között ennek a költeménynek az előkerülése némi derűre (de semmiképpen sem biztos derűlátásra) ad okot (pontosabban lehetőséget). Ugyanis elveszettebb helyzetet aligha tudna elképzelni, mint hogy elveszettségükben már nem csupán az elveszett költők érzik magukat elveszettnek, hanem azok az emberek is, akik normálisan csak a költőkről gondolják azt, hogy elveszettek… de mégis: a legrosszabb, mikor elveszettségében még a humorát is elveszíti az ember. S ez elveszett költő elveszett költeményének megkerülése, éppen emiatt ad lehetőséget némi derűre: ugyanis ami elveszett, az megkerülve, tehát önnön elveszettségével dacolva, vissza is ad valamit: a veszett nagy röhögés lehetőségét, és egy újszerű felismerést, hogy a humor a megvesztegethetetlen igazság…

Abban a reményben adom közre elveszett sorait, hogy mindenkinek jelent némi segítséget a mostanában eluralkodott szörnyű politikai helyzetben, amelyről tétován ábrándozva gondoljuk azt: bárcsak az veszne el, s ne mi lennénk ily elveszettek. Az alábbiakban Orbán Viktorról énekel az elveszett költő.

„Egy a Viktor, és egy a Párt;
az ilyen jelszó sosem árt.”

és

„Már a fű is narancssárga,
ez volt Józsi minden álma.”

és

„Tata újra magyar város,
helyzete már nem hátrányos,
örül a sok patrióta,
gratulál is a Viktorka.”

A teljes költeményből kiragadott sorok ihletője, Orbán Viktor Tatán tett látogatása. Mikor egy költőt ilyen szánalmas körülmények ihletik alkotásra, csöppet sem kell csodálkoznunk azon, hogy végül elveszetté válik, s most már csak néhány sorát tudjuk nagy nehezen ideidézni. Orbán Viktor a tatai vár udvarán elmondta, hogy Tata valamikor rendes magyar város volt. Akkor még nem volt miniszterelnök, illetve már volt, és még nem lett újra az (nem is tudhatta, hogy lesz, csupán akarhatta), tehát valószínűleg ő is igen elveszettnek érezhette magát, és ezért is mondhatott ilyen veszett nagy marhaságokat. Persze ezt csak elveszett költők gondolják marhaságnak, és azok, akik unalmukban (vagy elveszettségükben) elveszett költők elveszett költeményein rágódnak. Sajnos a teljes költeményt, az emlékezet gyöngesége miatt (amely gyöngeséget mindenképpen ildomos lenne takargatni) (erre azonban képtelen vagyok) (éppen a takargatásban tanúsított általános gyöngeségem miatt), nem tudom idézni. Annyit azonban el tudok mondani róla, hogy sok további érdekeset olvashatnánk benne arról, miként lett Tata újra magyar város, s ebben milyen szerepet játszott a versrészletben is megemlített „Józsi”, a se nem keresztény, se nem demokrata politikus. Könnyen lehet, teljes elbeszélő költeményt adhatnék most közre erről, ha akkor nem lett volna olyan elveszett ez az elveszett költő, s ezzel együtt nem vesztette volna el minden (vagy félezer) költeményét is. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem vigasztal. Ugyanis a jelenleg eluralkodott szörnyű politikai helyzetben, a költők is, az emberek is, éppen ilyen elveszettek lennének, mint most – akár van elbeszélő költemény, akár nincs. Valószínűleg én is ugyanilyen elveszett lennék, s ugyanígy irkálnám erre a virtuális felületre a nagyon is valódi tiltakozásomat.