Tabula rasa

(Tabula rasa – már ami a winchesteremet illeti.)
(A diktátorokat Kertész Imre kedvéért emlegetem.)

Évek óta olvasom Kertész Imre műveit. Legutóbb azt találtam ki, hogy Mentés másként című naplójával vigasztalom magam. Vigaszra azért van szükségem, mert a közelmúltban minden elektronikusan tárolt adatom elveszett. Igaz, alapvetően nem hiszek a vigaszban. Ez talán meglehetősen furcsán hangzik. Most így leírva még a magam számára is. Az ember ugyanis azt írja le, amit komolyan gondol, vagy aminek valamilyen jelentőséget szán. Ezért azt a következtetést vonom le, hogy ehhez a gondolatomhoz eddig nem ilyen komolysággal viszonyultam. Miért alakulhatott ki bennem ez a gondolat? Mert az ember általában olyan helyzetekben szorul igazán vigaszra, amelyekben egyik ember a másiknak nem képes adni semmi vigasztalót. Ha ez valóban így van, akkor aztán tényleg fölösleges ezzel a dologgal fáradni. Mindenesetre nincs okom nagy szomorúságra. Néhány száz gigabájtról van szó – az öregúr humora könnyedén kárpótolni fog. Ezzel persze véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Kertész Imre művei bármilyen formában vagy mennyiségben alkalmasak lennének a vigasztalásra. Vigaszra szoruló ember rosszabbul aligha választhat szerzőt. Kertész Imre könyvei ugyanis bizonyos igazságokkal szembesítenek. Mert a világunk és a kultúránk, ha következetesek vagyunk, nem ígér mást számunkra, mint kényelmetlen igazságok belátásának lehetőségét. Kényelmetlen igazságok között pedig kényelmetlen az élet.

A világba megszületni (jobb esetben) kicsit olyan, mint beköltözni egy vadonatúj lakásba, melyről azt hittük, jó vétel volt. Rövidesen azonban minden hibájára fény derül, sőt újak jelennek meg. Lakója először még azt hiszi, a hibák helyreállíthatók, végül azonban kénytelen belátni, valójában mindent újra kéne kezdeni. Megindulnak az előkészületek, gondosan utána jár mindennek. A fárasztó munka, a kudarcok végső belátásra kényszerítik: rossz az alap, amelyre építkezni készül, nem megfelelő az alkotóelemek és alapanyagok minősége, nem lehet előrébb jutni. Ilyen igazságokat tartogat számunkra a világunk és kultúránk, lehetetlen belőlük egy kényelmes életet összetákolni. Marad a… Mi is marad? A lakónak egészen más megoldás után kell kutatnia. Eközben azonban élnie kell. De normálisan élni csak a megfelelő körülmények között lehet. Így tehát egy egészen más életet él, mint amit élnie kellene. Valójában arra lenne szüksége, hogy egy időre felfüggessze az életet, megoldja a kényelmetlen igazságok problémáját, majd a megfelelő körülmények között szépen folytassa, végül befejezze életét. Ezt nem teheti meg. Élménye: az élet diktátum, egy lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Vannak, akik azt mondják, a lényeg az, hogy kinek a tekintete előtt éljük az életünket. A lakó számára azonban az örök válasz: a kényelmetlen igazságok tekintete előtt. De nem akárhogy. Nem tisztelettel, vagy udvarias távolságtartással, hanem farkasszemet nézve vele, és várni mikor pislant egyet. De egy diktátor sosem pislant. Talán ez minden, amit el lehet mondani. Amin még érdemes elgondolkodni, tanácsolnánk-e Midász királynak, hogy érdemesebb e lakót üldözőbe vennie, mint a részeges Szilénoszt.

Ez tulajdonképpen (legalábbis egyéni) alappozíció Kertész Imre olvasásához. S e gondolatokat az teszi mulatságossá (egyúttal bizonyítva: az élet tartogat üdítő meglepetéseket), hogy ezen a ponton, amikor mindezt írom, egyszer csak elfut előttem körülbelül tizenöt nő, rózsaszín és fekete öltözékben. A látványt mindenesetre nehezebben tudom leírni, mint a fenti gondolatokat. Ugyanis olyan cipőt viselnek, melynek talpa rugózni képes. Mintegy 20-25 centiméteres berendezésről van szó a cipők talpán mindenféle félköríves, és egyéb, a rugalmasságot biztosító alkatrészekkel. A rugózás könnyed mozgást kölcsönöz a súlyos testeknek. A feszülő rózsaszín felsők nyilván esztétikai célokat szolgálnak. Az élet abszurdabb, mint a képzeletem. Viszont akárhogy is nézem, nem a képzeletemmel van a baj.

A másik problémám, hogy befejezhetem ennek a szövegnek az írását, és elővehetem Kertész ominózus könyvét, azonban ő is kíméletlenül megosztja az efféle történéseket. Mindegy. Valaminek agyon kell csapnia a gondolkodást, ez kétségtelen tény. És akkor már inkább néhány nehéz, rugózó női test, mint egy újabb diktátor. A kérdés, és most már tényleg abbahagyom: mikor szorítja ki a rugózó nőket egy újabb diktátor?