„Kafka mellett Nietzsche olykor egy durva német baromnak tűnik.” E bevezető mondat (ki tudja K.I.-től idézve) egyáltalán nem illik ide, ugyanis Kafkáról szó sem lesz; és nem Nietzschéről mint baromról, hanem Nietzsche által emlegetett barmokról fogok írni. Ez a (kétségkívül) „durva német” ugyanis nem átallott kikötözött, kérődző barmoktól tanulni, és a tanulságot néhány korszerűtlen történelemfilozófiai gondolatban kamatoztatni.
Hódolat Nietzsche barmainak – kevés híján ezt a címet választottam. De nem akarok túlzásokba esni. Mert a kérdés mégis csak az, hogy mit tanulhat a történelem a kérődző barmoktól. Csakis a felejtést, ezt a történelem számára látszólag teljesen haszontalan valamit. E meglepő, kissé zavarba ejtő javaslat, amit Nietzsche csak úgy a képünkbe olvas (mondhatni, arcunkba köp) (vallva, hogy a legjobb társasági belépő a párbaj), néhány csapongó gondolatra csábít…
Kétségtelen tény, hogy nem felejthetünk el egyoldalúan mindent, és nem is emlékezhetünk mindenre. Nietzsche e kettő frigyét javasolja, amely legalább olyan hasznos a történelem számára, mint Apollón és Dionüszosz násza az esztétikának. E frigy az életnek, tehát a jelennek szolgál, mert a jelenben élünk. A történelemnek az élet szolgálatába állítása, ami azt is jelenti, hogy nem dönthetjük el kényünk-kedvünk szerint, mire emlékezünk és mire nem. Ennek mechanizmusát kultúránk, társadalmunk, közös és saját életünk szolgálatába kell állítanunk. Valahogy úgy képzelem ezt, ahogyan József Attila írja: „… Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a múltat be kell vallani. / A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Meggyőződésem, hogy Nietzsche javaslata megspórolhatatlan intellektuális munkát követel.
Kétségtelen, hogy a múlt rendezéséhez egyaránt hozzájárul a felejtés és az emlékezés. Van, amire fölösleges vagy haszontalan emlékezni, és van, amire kifejezetten káros. Meggondolhatjuk, hogy a személyes életünk élhetőségét olykor mennyire megkönnyíti, máskor pedig mennyire megnehezíti a felejtés. Az emlékezetről ugyanezt mondhatjuk. S e kettő közt kavarogva (néha őrlődve, vergődve) az ember hajlamos irigységgel tekinteni a baromra (mondja Nietzsche), amely egy cövekhez kötözve, mindig a pillanatban él – a kötél ugyanis csupán a pillanatban enged számára mozgásteret. Bármekkora is azonban az irigység e barom boldogsága iránt, meg nem tagadhatjuk éntudattal rendelkező ember voltunkat. Egészséges emlékező-tehetséget és felejteni tudást kell tanulnunk. Az emlékezni és felejteni képes lény számára csakis ez lehet megoldás.
Önmagunkat jellemzi, a saját pozíciónkat árulja el, hogy mire és hogyan emlékezünk, illetve mit zárunk ki az emlékezetből - tehát mit felejtünk el. A történelmi emlékezet és felejtés jobbára tudatos. E tekintetben kifejezetten rossz példákat látunk magunk előtt. A múlt többnyire torzzá transzformált terheit cipeljük át jelenünkbe, további problémákat gerjesztve, és megnyomorítva jelen életünket. Történészeink, politikusaink, egyházi vezetőink számosan serénykednek ebben a munkában. Van, amin minduntalan kérődznek, s van, amit soha be nem vesznek, miközben rövid zsinegen olyan cövekhez kötözik magukat, amely nem engedi belátniuk az igazi múltat és jelent sem… Csak egy pillanatra félre tettem Nietzschét. Hová csöppentem az ő barmai közül?!
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.