Az új egyházügyi törvény körüli események nem csak arra adnak lehetőséget és okot, hogy a kormányt kritikával illessük, hanem arra is, hogy az egyházakat. Nem lenne különösen nagy észrevétel és megállapítás, ha elsősorban azokra az egyházakra gondolnék, amelyeknek nem kell most azzal a problémával szembe nézniük, amivel nagyon sok kisegyháznak igen. Számos kisegyháznak ez a megszűnés lehetőségét jelenti.

Ahogy zajlanak az események többen fölemelik hangjukat az érintettek jogaiért. Hazánkban nem a legnagyobb egyházakhoz való tartozást alapvetően mindig is gyanakvással nézik az emberek. Nehezen tudnak mit kezdeni azzal, ha a másik ember kicsit másmilyen is. Az új törvény sok hívő hitgyakorlásának kereteit megváltoztatja, vagy egyszerűen megszünteti. Mindenképpen olyan dolog történik, ami kiállást követel mindenkitől, aki fontosnak tartja a másik ember méltóságát és jogait. Mégis, én most azt mondom, a kisegyházakkal és azok vezetőivel szemben is meg kell fogalmazni bizonyos kritikákat.

Jómagam több érintett kisegyház tagságát ismerem, valamint a médiából is lehet tájékozódni. Észrevételemet a tapasztalataim és a különböző médiumokból szerzett benyomásaim alapján írom le. Azt még szeretném leszögezni, hogy olyanok kritizálásáról van szó, akik nagyon sok tiszteletet ébresztettek bennem és életükkel nagyon sok értéket képviselnek, amelyek számomra is fontosak.

Kritikai észrevétel azért fogalmazódott meg bennem, mert rengeteg közösség szépen, tétlenül végignézi ahogyan elfogadnak és alkalmaznak egy új törvényt, amely egyre megalázóbb módon fosztja meg jogaitól az egyházakat. Pontosan a méltóságuk és jogaik ellen történik támadás, és ők naiv tekintettel válaszolnak, azt sem tudják hova kapják fejüket. Protestáns (evangéiumi/evangelikál) keresztény/keresztyén közösségekről beszélek. Először biztonságban érezték magukat, mert talán elhitték, hogy tényleg a ’bizniszegyházak’ kiszűrése a cél. Aztán abban voltak biztosak, hogy valahogyan bizonyára sikerül bejutni a kedvezményezettek közé, és megtartani az egyházi státust, még ha ezért esetleg közös szervezetbe kell is tömörülni más egyházakkal. Abban azért mindvégig biztosak lehettek, hogy vallásukat gyakorló közösség megmaradhatnak, és addig is talán történik valami, ami miatt kicsit kedvezőbb helyzetbe kerülnek. Mindig csak egy picivel kevesebben reménykedtek, anélkül, hogy észre vették volna a valódi helyzetet: oda vannak a jogaik és miközben kaparnak, hogy valami maradjon belőlük, a méltóságukon is csorba esik. Nem tudom megérteni, sokakban miért nem volt annyi tartás, hogy megalázónak érezzék mindazt, amit rájuk kényszerít ez a törvény, hogy végigcsinálják. Talán nem tudják, mi az a vallásszabadság és a vallás szabad gyakorlásához való alapvető jog? Ha nem is tekinthetik ezek az egyházi vezetők közvetlen elődeiknek a reformátorokat, azért szellemi örökösüknek tarthatják magukat. Azok a hívek feudális viszonyok között, a katolikus egyház ’egyeduralma’ alatt jogokat harcoltak ki maguknak és azokat képesek voltak megtartani. Ez tiszteletre méltó.

És azok, aki most tétován nem tudják, hogy mit tegyenek, gondoljanak meg még egy dolgot!

Ha őszinték vagyunk, egyre nagyobb szégyen azok között lenni, akik részesültek/részesülnek a kegyben, hogy a hatalom birtokosai egyháznak elismerik őket. Hány hasonló gondolkodású, hitű ember (akár vezető) lehet azokban az egyházakban, akiket ’testvérnek’ lehetne nevezni. Azt hiszem, még ha rossz is a testvéri viszony, van egy pont, ahol egyre nehezebben tudjuk elviselni, hogy a testvérünk szenved. És van egy pont, ahol már nem bírjuk tovább tettek nélkül. Persze lehet mondani: „avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” Érdemes-e azok közé kapaszkodni, akikről ilyen észrevétel fogalmazható meg? És még győzni is lehet! Vannak, akik példásan kiállnak. Akik böjtölnek, imádkoznak, és nem adják fel a méltóságukat az emberek előtt, de megalázzák magukat Isten előtt! Ezek, ha nem járnak sikerrel, akkor is hősök, és ha győznek, ugyanúgy hősök. Mert nekik nincs vesztenivalójuk. A tétovázóknak komolyan érdemes lenne elgondolkodni: mekkora szégyen az nekik, ha egész végig semmi mással nem próbálkoznak, mint a kegyeltek közé kerülni. Vegyék figyelembe, hogy hitük szerint is Isten kezében van az egyházakkal kapcsolatos ügy Magyarországon, és ha azok járnak sikerrel, akik most kiállnak a jogaikért, akkor a tétovákra szégyen vár, míg a kockáztatók megerősödve jönnek ki egy nehéz helyzetből. A tétovák a saját erejüket és ügyességüket próbálgatják egy számukra ismeretlen térfélen, míg a kockáztatók teljes örömöt élnek meg, miközben a kísértésben saját hitük próbáltatik meg, amely kitartást szerez. A tétovázók talán azt is elfelejtik, hogy nem nekik kell a frontvonalba lépni. Ott már állnak, hála Istennek. Nekik csak a saját közösségük frontvonalán kellene megállniuk, ahol amúgy is ott a helyük!

Számomra a döntéshozatal azokban a helyzetekben nehéz, amelyekben valóban nem lehet tudni, mi lenne a legjobb. Így a döntéshozó képességem nem az eldöntendő dolog nagyságával, hanem azzal arányos, hogy az adott helyzetben mennyire tudom egyértelmű bizonyossággal, hogy mi a helyes döntés. Azt hiszem, az itt említett kérdésben világos határvonalakról, értékekről van szó, amelyben könnyű döntést hozni.